Minifaldas o pantalones estrechos, camisas casi transparentes, maquillaje y peinados tan extravagantes como cursis. En un determinado momento se acerca al piano una niña de no más de trece o catorce años vestida de manera muy simple, pantalón y camisa blancos, sin maquillaje y con el cabello oscuro, ondulado y suelto de manera natural. Se sentó al piano, guardó silencio por un momento y comenzó a tocar una obra, no recuerdo cual era, ni fácil ni difícil. También cometió errores y se debía detener para dar vuelta las páginas… pero al poco tiempo de haber empezado comenzó a producirse el milagro. La niña le hablaba al piano y el instrumento le respondía. Testigo de un diálogo amoroso quedé inmóvil y conmocionado. De a poco iba sintiendo la conexión entre la niña y el piano, ellos dialogaban, se entendían y se acompañaban. Y sentí el gusto amargo y dulce de la soledad porque tuve conciencia de que nadie, ni la profesora, ni los otros alumnos, ni los padres, familiares o amigos se habían percatado de una maravilla que es muy rara de encontrar. La pequeña pianista era como un diamante no esculpido escondido entre innumerables piedras que, aunque lograsen atraer la atención por su brillo y colores diversos, son falsas. Sentí la soledad. Éramos dos, la pequeña pianista y yo… sin poder compartir la maravilla de la que era testigo… yo estaba solo en medio de una multitud ciega y sorda. Sentí la soledad por tener la seguridad de que tampoco la niña era consciente del don recibido, de la chispa “divina” que se otorga a muy pocos.

Miniszoknyák vagy szűk nadrágok, szinte átlátszó ingek, sminkek és frizurák, amelyek éppolyan extravagánsak, mint cikiek. Egy bizonyos pillanatban egy tizenhárom-tizennégy évesnél nem idősebb lány lép a zongorához, nagyon egyszerűen öltözve, fehér nadrágban és ingben, smink nélkül, sötét, hullámos és természetesen bő hajjal. Leült a zongorához, egy pillanatra elhallgatott, és elkezdett játszani egy darabot, nem emlékszem, mi volt az, se könnyű, se nehéz. Ő is követett el hibákat, és meg kellett állnia, hogy lapozzon... de röviddel a csoda elkezdődött. A lány a zongorához beszélt, és a hangszer válaszolt neki. Egy szeretetteljes párbeszéd szemtanújaként mozdulatlanul és döbbenten maradtam. Apránként éreztem a kapcsolatot a lány és a zongora között, beszélgettek, megértették egymást, elkísérték egymást. És éreztem a magány keserű és édes ízét, mert tudatában voltam annak, hogy senki, sem a tanár, sem a többi diák, sem a szülők, sem a család, sem a barátok nem vettek észre olyan csodát, amelyet nagyon ritkán találni. A kis zongoraművész olyan volt, mint egy faragatlan gyémánt, amely számtalan kő között rejtőzködött, amelyek bár ragyogásukkal és sokszínű színükkel felhívták magukra a figyelmet, hamisak. Éreztem a magányt.Ketten voltunk, a kis zongoraművész és én... anélkül, hogy megosztottam volna a csodát, aminek tanúja voltam... Egyedül voltam a vak és süket tömeg közepén. Éreztem azt a magányt, hogy biztos voltam abban, hogy a lány nincs tudatában az ajándéknak, amit kapott, az „isteni” szikráról, amit nagyon kevesen kapnak.