/ 2 Meses después, un domingo, como habitualmente los hacíamos, cantamos con el conjunto Amor Sanctus en la misa vespertina de la iglesia de Szent Gellért (San Gerardo) de Budapest. Ciertamente no fue uno de nuestros servicios musicales más hermosos, ya que cantamos varias canciones que no habíamos practicado demasiado, por lo que a veces cometíamos errores obvios. Al final de la misa, un poco inseguro y decepcionado por concentrarme más en la producción musical que en el servicio litúrgico, mientras charlaba con una integrante del conjunto noté a un niño pequeño, de unos 10-12 años, que a unos pasos de distancia me observaba con ojos curiosos y sonrisa traviesa. Me pasó por la mente que podría ser uno de los hijos o nietos de algún fiel. La madre de Anna también se acercó a saludar, intercambiamos algunas frases entre los tres, pero el pequeño todavía permanecía allí y me seguía mirando. Entonces pensé, “Tal vez sea un pariente de Anna, por eso todavía está aquí, la estará esperando”. Pero no, porque al final Anna se despidió y solo quedamos los dos, él y yo. Lo miré con una expresión de "¿Quién eres?". Él entonces caminó hacia mí mirándome directamente a los ojos, "Solo quería decir que realmente me gustó su música". Y extendió su mano, su apretón era cálido, decidido. No me quitaba los ojos de encima. Sólo un torpe y sonriente "Gracias" salió de mi boca y el niño ya había pegado la vuelta y estaba saliendo de la iglesia. Desde que hago el servicio musical, no es raro que uno u otro de los muchos fieles se quede allí para decir personalmente algo agradable, alentador o simplemente formularme alguna pregunta. Pero hasta ahora, nunca había tenido la experiencia de que un niño viniera a mí solo y que además, con una seriedad, simpleza y solidez que superaba con creces la edad que aparentaba, pudiera expresar lo que sentía sin ningún tipo de agregados o juego de palabras innecesarios. En el camino de regreso a casa, no pude quitarme de la cabeza a este pequeño: ¿Tal vez el pequeño monaguillo de Tiszacsege había regresado para darme otra vez una respuesta, o tal vez solo para transmitirme algo de ánimo luego de un servicio musical que yo consideraba había resultado con errores, insuficiente y decepcionante? ¡Más fe, Señor! "¡Tienes que prestar atención a las señales de tránsito!" (El diácono Andrés Pataki sobre la Divina Providencia, los mensajes que Dios que coloca en el transcurrir de nuestras vidas) La iglesia de Tiszacsege, Hungría

/ 2 Hónapokkal később, egy vasárnap szokásunkhoz híven az Amor Sanctus együttessel énekeltünk az esti misén a budapesti Szent Gellért templomban. Természetesen nem tartozott a legszebb zenei szolgálataink közé, hiszen több olyan dalt is elénekeltünk, amelyeket nem nagyon gyakoroltunk, így néha nyilvánvaló hibákat követtünk el. A mise végén kissé elbizonytalanodva és csalódottan, amiért inkább a zenei produkcióra koncentráltam, mint a liturgikus istentiszteletre, az együttes egyik tagjával csevegve néhány lépésnyire egy 10-12 éves kisfiút vettem észre. Kíváncsi szemekkel és huncut mosollyal figyelt engem. Megfordult a fejemben, hogy valaki hűséges gyermeke vagy unokája lehet. Anna anyukája is átjött köszönni, hárman váltottunk pár mondatot, de a kicsi még mindig ott állt és folyamatosan engem nézett. Aztán arra gondoltam: "Lehet, hogy Annának rokona, ezért van még mindig itt, várni fogja." De nem, mert a végén Anna elköszönt és csak mi ketten maradtunk, ő meg én. "Ki vagy te?" arckifejezéssel néztem rá.Majd odalépett hozzám, és egyenesen a szemembe nézett: "Csak azt akartam mondani, hogy nagyon tetszett a zenéd." És kinyújtotta a kezét, a szorítása meleg volt, határozott. Nem tudta levenni rólam a szemét. Csak egy kínos, mosolygós "Köszönöm" jött ki a számon, és a fiú már megfordult és kiment a templomból. Mivel én végzem a zenei szolgálatot, nem szokatlan, hogy a sok istentisztelet egyike vagy másika ott marad, hogy személyesen mondjon valami kedveset, bátorítót, vagy egyszerűen csak kérdezzen. De eddig még soha nem tapasztaltam, hogy egy gyerek egyedül jöjjön hozzám, és olyan komolysággal, egyszerűséggel és szilárdsággal, amely messze meghaladja a megjelenési korát, képes volt kifejezni, amit érez, mindenféle kiegészítés vagy játék nélkül. felesleges szavakat. Hazafelé nem tudtam kiverni a fejemből ezt a kis fickót: Lehet, hogy a tiszacsegei kis oltárfiú azért tért vissza, hogy ismét válaszoljon, vagy csak azért, hogy bátorítson egy általam megfontolt zenei istentisztelet után. hibásnak, elégtelennek és kiábrándítónak bizonyult? Több hitet, Uram!– Figyelni kell a közlekedési táblákra! (Andrés Pataki diakónus az isteni gondviselésről, azokról az üzenetekről, amelyeket Isten elhelyez az életünk során) Tiszacsegei templom, Magyarország