El monaguillo / 1 Esta experiencia de vida y aprendizaje de fe tuvo inicio en la iglesia de Tiszacsege, un pequeño y tranquilo pueblo que se encuentra en la llanura húngara, a 202 kilómetros de Budapest, adonde fuimos a pasar unas cortas vacaciones. Yo era más joven, transitaba mi camino, y allí fue cuando yo me formulé la pregunta carente de esperanza y fe: “Que será de ellos? ¿No aspiran a algo más, a algo diferente? Uno podría pensar -en retrospectiva- que, tal vez, la pregunta habría sido motivada por una especie de tentación “mesiánica”, ya que se me ocurrió durante un acto litúrgico, en un momento en el cual no tiene mucho sentido plantearse pensamientos, situaciones, interrogantes o respuestas "salvadoras del mundo", o sobre crisis no resueltas y sin aparente salida. Ese día era domingo y, en vez de la misa, se celebraba la liturgia de la palabra pues el cura párroco estaba celebrando el aniversario de su ordenación en la iglesia de un pueblo vecino. En todo ese distrito no solo faltan sacerdotes, sino también diáconos, por eso la ceremonia fue llevada a cabo por un laico anciano de más de sesenta años. Desde el principio de la “liturgia”, él leía todos textos en voz alta, pero casi sin levantar la vista para mirar a los fieles. Plegarias, sermón, súplicas, formaban una larga ristra de ritmo monótono y somnoliento. Aunque a veces agregaba uno que otro buen comentario o reflexión a los textos leídos, no le fue posible transmitirlos a los fieles de tal manera que llegasen a ellos de manera dinámica como guía y fuente de vida. Miré las aproximadamente veinte personas, de las cuales dos tercios eran mujeres mayores, y el resto varones, también mayores, algunos de ellos turistas como yo. En algún momento cercano al final de la ceremonia, surgió en mí la mencionada pregunta, que más bien podría haber sido una súplica: "Señor, ¿qué será de ellos? ¿Cuánto tiempo más podrá sobrevivir esta pequeña comunidad de creyentes? ¿Otros 10-15 años y esta iglesia será solo otro monumento vacío más?” Y como consecuencia, una nueva inquietud acudió de inmediato a mi mente: "¿Es esto suficiente para ellos? De domingo a domingo… ¿se conforman y ya no anhelan más? ¿Sería sólo esta la razón y culminación de su vida y vocación cristianas? ¿No están esperando algo más, algo diferente, más rico y más profundo, aunque sea en su subconsciente, algo que no pueden ni formulárselo ni tampoco está en sus manos solucionarlo?” Porque para mí era un hecho que, en este caso y otros tantos similares, el servicio del anciano laico sólo bastaba para -en la medida de lo posible- seguir manteniendo un estado similar al del "agua estancada". Pero hasta entonces alguien no había llamado mi atención. El niño de unos 10-12 años que hacía las veces de monaguillo y que no tenía otra tarea que, en el momento adecuado, sentarse o ponerse de pie. Cuando finalmente me fijé en él, vi una persona realmente especial, amable, particularmente atractiva y con una mirada curiosa y sonrisa indiscutiblemente traviesa. Así lo vi también cuando -según la costumbre local- antes de la comunión les dio la mano con el saludo de la paz a los que estaban sentados al borde de los bancos, incluyéndome a mí. Su apretón de manos fue cálido pero firme, decidido y amistoso. Al final de la liturgia, salió del atrio y bajó las escaleras alegremente con las manos todavía entrelazadas en actitud de oración. Le dije al paso: "¡Ministraste muy bien!", "Gracias", me respondió simplemente mirándome a los ojos y, con esa sonrisa tan de él, se alejó. Al día siguiente lo vi en la casa de la cultura del pueblo, estaba sentado frente a una computadora. "Te conozco," le dije. Él me miró, me sonrió y respondió nuevamente con un parco pero amable: "Sí". Le hice algunas preguntas de protocolo… ¿Como estás? ¿Como te llamas? ¿Qué estás haciendo?... Aunque sus respuestas fueron breves y concisas, me hablaba mirándome a los ojos y sonriendo de manera traviesa. Ya de vuelta, caminando a casa, me encontré con el pequeño monaguillo por tercera vez. Venía hacia mí de frente empujando su bicicleta. Le dije: "¡Nos volvemos a encontrar!". "Sí", respondió sonriente, y seguidamente me saludó con respeto mientras pasaba a mi lado. Pero unos pasos detrás mío, pegó la vuelta y me hizo una pregunta, que también era la respuesta a mis interrogantes: "¿Vendrás a la iglesia también el próximo domingo, no es cierto?" Más tarde me di cuenta de las conexiones que arma de la providencia. Entonces solo pude responder con una respuesta negativa bastante simple: "Lamentablemente, ya se terminan las vacaciones, pero volveré". Solamente después, durante la larga caminata hacia el alojamiento, me di cuenta de que la pregunta del pequeño era en realidad una respuesta que contenía lo que podía disipar mis preocupaciones: Sí, ellos también quisieran algo más, algo diferente. Tal vez no lo sepan, pero realmente están esperando y anhelando. En el caso del pequeño, el domingo próximo yo podría haber sido parte de un pequeño milagro. Porque si hubiera ido a la iglesia, se podría haber vuelto a reproducir entre nosotros la escena del encuentro entre el principito y el zorro. Habría sido una fiesta entre los dos. Nuestro encuentro hubiera sido diferente y más. La alegría de la comunión se habría hecho visible, real y tangible. Allí, en la Iglesia. Porque lo esencial y verdaderamente importante es que en la Iglesia, templo y comunidad, el encuentro es diferente y por lo tanto, es más. Es durante la misa que los miembros de su Iglesia se reúnen con Jesús vivo… se reúnen con Él y en Él. Pueden experimentar la solemnidad y la alegría de la fiesta del encuentro. Pero yo no iba a estar allí el próximo domingo. Dios no consideró todavía oportuno que sea parte de un pequeño milagro, sino simplemente quiso darme una respuesta a mis preguntas. Y si Dios tiene una respuesta a una de mis preguntas, la repuesta a la otra "¿Qué les sucederá?" también la tendré a su debido tiempo. Tal vez mi mente y mi corazón no estaban dispuestos, no estaban lo suficientemente abiertos para descubrir Su respuesta, o simplemente aún no había llegado el momento. Cuando recuerdo esta experiencia, debido a mi poca fe, urge en mí una nueva pregunta: ¿Me habré encontrado con el Señor a través del encuentro con pequeño monaguillo?

Az oltárfiú / 1 Ez az élet- és hittanulás élménye a Budapesttől 202 kilométerre fekvő kis, csendes kisváros, Tiszacsege templomában kezdődött, ahová egy rövid nyaralást töltünk. Fiatalabb voltam, jártam az utamat, és ekkor feltettem magamnak a remény és hit nélküli kérdést: „Mi lesz velük? Nem vágysz valami többre, valami másra? Gondolhatnánk - utólag -, hogy a kérdést talán egyfajta "messiási" kísértés motiválta volna, hiszen egy liturgikus cselekmény során jutott eszembe, abban a pillanatban, amikor nem sok értelme van a gondolatokon gondolkodni. , helyzetek , kérdések vagy "világmegváltó" válaszok, vagy olyan megoldatlan válságokról, amelyeknek nincs látszólagos megoldása. Ez a nap vasárnap volt, és mise helyett igei liturgiát tartottak, mert a plébános a szomszéd város templomában ünnepelte felszentelésének évfordulóját. Abban az egész körzetben nemcsak a papok, de a diakónusok is hiányoznak, ezért a szertartást egy hatvan év feletti idős laikus végezte. A „liturgia” kezdetétől minden szöveget felolvasott, de szinte anélkül, hogy felnézett volna, hogy a hívekre nézzen.Az imák, prédikációk, könyörgések monoton és álmos ritmusok hosszú sorát alkották. Bár olykor egy-egy jó megjegyzést, elmélkedést fűzött az olvasott szövegekhez, nem tudta ezeket úgy közvetíteni a hívekhez, hogy azok dinamikusan, útmutatásként, életforrásként eljussanak hozzájuk. Megnéztem a körülbelül húsz embert, akiknek kétharmada idősebb nő volt, a többi pedig idősebb férfi, néhányan hozzám hasonló turisták. Valamikor a szertartás vége felé felvetődött bennem az említett kérdés, ami inkább könyörgés lehetett: "Uram, mi lesz velük? Meddig bírja még ez a kis hívő közösség? Még 10-15 év, és ez a templom csak egy üres emlékmű lesz?” Ennek eredményeként azonnal eszembe jutott egy új aggodalom: "Ez elég nekik? Vasárnaptól vasárnapig... megnyugszanak és már nem vágynak többre? Csak ez lenne az oka és betetőzése keresztény életének és hivatásának?Nem vársz valami többre, valami másra, gazdagabbra és mélyebbre, még ha a tudatalattidban is van, olyasmire, amit nem is tudsz megfogalmazni, és nincs is a kezedben a megoldása? Mert számomra tény volt, hogy ebben az esetben és sok más hasonló esetben a laikus idős szolgálata csak arra volt elég, hogy - amennyire lehetséges - továbbra is fenntartsa a "pangó víz" állapotához hasonló állapotot. De addig valaki nem keltette fel a figyelmemet. A 10-12 év körüli fiú, aki oltárfiúként szolgált, és akinek nem volt más dolga, mint a megfelelő pillanatban leülni vagy felállni. Amikor végre észrevettem, egy igazán különleges embert láttam, kedves, különösen vonzó, kíváncsi tekintetű és tagadhatatlanul huncut mosolyú. Ezt láttam akkor is, amikor - helyi szokás szerint - úrvacsora előtt a béke köszöntésével kezet fogott a padok szélén ülőknek, köztük nekem is. Kézfogása meleg volt, de határozott, határozott és barátságos. A liturgia végén elhagyta a pitvart, és még mindig imádságban összekulcsolt kezekkel boldogan lesétált a lépcsőn.Közben azt mondtam neki: "Nagyon jól szolgáltál!", "Köszönöm" - válaszolta egyszerűen a szemembe nézett, és a rá oly jellemző mosollyal elment. Másnap a városi művelődési házban láttam, egy számítógép előtt ült. – Ismerlek – mondtam. Rám nézett, elmosolyodott, és ismét röviden, de kedvesen válaszolt: "Igen." Feltettem neki néhány protokoll kérdést... Hogy vagy? Mi a neved? Mit csinálsz?... Bár a válaszai rövidek és tömörek voltak, a szemembe nézve és huncutul mosolyogva beszélt hozzám. Visszafelé, hazafelé sétálva, harmadszor találkoztam a kis oltárfiúval. Elölről jött felém a biciklijét tolva. Mondtam neki: "Még találkozunk!" – Igen – válaszolta mosolyogva, majd tiszteletteljesen üdvözölt, ahogy elhaladt mellettem. De néhány lépéssel mögöttem megfordult és feltett egy kérdést, ami egyben a válasz is volt a kérdéseimre: "Jövő vasárnap is jössz a templomba, ugye?" Később rájöttem, milyen összefüggéseket teremtett a gondviselés között. Így csak egy meglehetősen egyszerű nemleges válasszal tudtam válaszolni: "Sajnos az ünnepeknek vége, de visszajövök."Csak később, a szállásig tartó hosszú séta során jöttem rá, hogy a kicsi kérdése tulajdonképpen egy válasz volt, amiben benne volt az, ami eloszlathatja az aggodalmamat: Igen, ők is szeretnének többet, valami mást. Lehet, hogy nem tudják, de valóban várnak és vágynak. A kicsi esetében jövő vasárnap egy kis csodában lehetett részem. Mert ha templomba mentem volna, akkor a kis herceg és a róka találkozásának jelenete is visszajátszható lett volna közöttünk. Kettejük bulija lett volna. Találkozásunk más és több lett volna. A közösség öröme láthatóvá, valóssá és kézzelfoghatóvá vált volna. Ott, a templomban. Mert ami lényeges és igazán fontos, az az, hogy az Egyházban, a templomban és a közösségben más a találkozás, és ezért több. Egyházának tagjai a mise során találkoznak újra az élő Jézussal... újra találkoznak Vele, és megtapasztalhatják a találkozás ünnepének örömét. De jövő vasárnap nem voltam ott. Isten még nem tartotta megfelelőnek, hogy részese legyek egy kis csodának, hanem egyszerűen választ akart adni a kérdéseimre.És ha Istennek van válasza az egyik kérdésemre, akkor a másikra a válasz: "Mi lesz velük?" Időben meg is kapom. Lehet, hogy az elmém és a szívem nem állt készen, nem volt elég nyitott ahhoz, hogy felfedezze az Ő válaszát, vagy egyszerűen még nem jött el az idő. Amikor erre az élményre emlékszem, kevés hitemből fakadóan egy új kérdés vetődik fel bennem: Találkoztam-e az Úrral a kis oltárfiúval való találkozáson keresztül?