-10- Creyente pero no religioso „Yo soy creyente, sé que Jesús está siempre conmigo. Pero sin religión, solamente Jesús...el universo…” Lo oí de una señora que, apenas conocerla y sin ningún preámbulo, con esta corta frase (para mí algo confusa) me confesó su creencia. En otra ocasión, también una mujer mayor me confesó “Yo sigo a Jesús, me considero cristiana, pero no creo que Él sea Hijo de Dios” Raro, ¿no? la señora sigue a alguien a quien no le cree, a pesar de que, además de declararlo Él mismo en varias oportunidades, en definitiva fue condenado a muerte en la cruz por blasfemia, o sea no por algún delito criminal sino por considerarse Hijo de Dios. Muchas veces nos encontramos con personas que tienen problemas con la religión, en realidad podrían ser más concisas especificando que en realidad rechazan a una religión en especial, la cristiana, es más, la católica. Porque tal vez, en el caso que se tratase de la religión budista, judía, musulmana, o ni hablar de las creencias y ritos de alguna cultura lejana, exótica o aborigen, ya no tendrían tantos reparos, objeciones ni prejuicios. La palabra religión proviene del latín religare, es decir, „volver a ligar”. Religar lo terreno con lo celestial,” tierra y cielo”, lo mortal con lo inmortal, lo intrascendente con lo trascendente, al hombre con Dios. Volver a ligar, volver a unir lo que en un principio estaba junto. Recuperar un estado original que en la religión judeocristiana lo ilustra la imagen del Paraíso. Así, la religión, como todas las religiones, tendrían un mismo propósito, que sería acercar a Dios al hombre y llevar al hombre de vuelta a Dios para finalmente permanecer con Él. La base, entonces, de todas las religiones no puede ser más que la espiritualidad. Porque solamente la disposición del espíritu del hombre hacia aquel que reconoce y acepta como su Dios, y la disponibilidad del Espíritu infinitamente sabio y amoroso de Dios, son los que podrán hacer posible la re-conexión, y por ende la re-unión. La religión vendría a ser un „compendio” de misterios, creencias, dogmas, indispensables para este ansiado re-ligamento. Los ritos de una determinada religión serían los métodos que ayudan a lograrlo con la ayuda de ciertas „herramientas”, instrumentos sagrados que, abarcando textos, movimientos, cantos, objetos, colores, vestimentas, etc. arman una „liturgia” que trata de hacer visible a los ojos humanos los misterios ocultos e invisibles de la religión. Esta liturgia la expresamos y percibimos con los sentidos (vista, oído, voz, etc.) pero los misterios que encubren sólo lo podemos „ver” e incorporarlos a nosotros con el espíritu a través de la fe. Los ritos religiosos entonces, tienen como motivo y objetivo practicar y vivir el „ religare”, la re-unión (el re-encuentro) y estos ritos, en todas las religiones siguen básicamente el mismo esquema: reconocimiento de la Deidad, reconocimiento de la propia pequeñez humana (arrepentimiento de los errores cometidos contra Dios o el prójimo), inmediatamente, y como consecuencia del alivio y del perdón obtenido por los errores cometidos, la Glorificación, luego las enseñanzas y aclaraciones de la fe, de los „exigencias”, deseos, “órdenes” de Dios. Los ruegos de los fieles, las ofrendas del hombre a su Dios para ganar su atención, aplacar su “ira”, mostrarle amor y fidelidad y lograr, merecer el suyo. En el centro de los ritos y como culminación, la esperada aparición, la presencia „viva” de Dios entre los hombres, entre sus fieles, finalmente la comunión con Él, el agradecimiento y alabanza. En la religión católica, previamente a la unificación (comunión) la transformación se realiza mediante la consagración del pan y el vino, luego la entrega y consumición de la Hostia en la que los fieles reconocen a través de la fe, aunque invisible y misteriosa, la presencia viva de Dios. Cualquier rito, en cualquier cultura y a través de los tiempos, sigue más o menos el mismo “libreto”, a veces en versiones más cortas, simples o más ’Light”, otras veces pueden llegar a ser más extremas, incluso violentas (embriaguez, consumo de alucinógenos, orgías, sacrificios de animales e incluso humanos). Las religiones de raíz judeocristiana, a su Dios lo reconocen como al Padre omnipotente, omnipresente y creador. La unificación, el religare es por consiguiente la re-unión del Padre Dios con su criatura (o sea sus hijos, que somos nosotros). La Biblia está llena de connotaciones y parábolas aclarando esta comparación y relación Padre-hijo, desde Abraham pasando por la parábola del Hijo pródigo, hasta la imagen del Hijo amado de Dios en la Cruz. Pero el Jesús en el que cree la mencionada señora, es el Hijo de Dios por excelencia (algo así como la Sabiduría de Dios en un cuerpo humano) y en el contexto teológico Él es el Hijo Único, porque en su calidad de segunda persona de la Santísima Trinidad Él mismo es Dios. En la Trinidad, el Padre, el Hijo y el Espíritu Santo son, siempre fueron y eternamente serán uno, unidos y nunca separados. Jesucristo, la segunda persona, es el Dios visible a los ojos humanos. La Santísima Trinidad sería uno de los misterios que, junto a la Cristología y a la concepción de Jesús por María virgen, (según la fe cristiana y analizados en profundidad por San Agustín) es imposible que puedan „entrar” en nuestra mente, ya que la inteligencia humana no lo puede aprehender, como tampoco puede abarcar ni entender el infinito (tiempo y espacio) que sería el „reino” exclusivo del Dios, quien, justamente por ser infinito, es único, perfecto, omnipresente y omnipotente. La Cristología, por otro lado, es la que trata -en lo posible- de explicar el otro misterio, a saber, que Jesús es en todo hombre (un ser humano igual a cualquiera de nosotros) y, a la vez, en todo es el propio Dios, o sea, los dos a la vez. Dios y hombre „nacido, pero no creado” Como en el caso de la señora que hizo el comentario, y en general de todos los que sienten sed de espiritualidad, ellos receptan que Jesús no sólo fue, sino que es un ser „vivo”, alguien que atrae y, al que si le agarras la mano que te tiende, (para el re-ligare) ya no te la suelta más. Muchos quieren desprenderse de la religión cristiana y, sacando un poco de aquí otro poco de allá, arman su propia religión privada, en este caso cimentada en la fe sincera, profunda y firme en Jesucristo-Dios. Porque a pesar de todas las dudas y rechazos, a través de la historia y pasando por las diferentes culturas, es a través del Hijo donde se puede, si no explicar, pero sí vislumbrar este „religare”. Bastaría leer un pequeño párrafo de los Evangelios, cuando sus discípulos le piden que les muestre al Padre para poder creer (sin dudar) y Jesús, el hombre visible y palpable que tienen delante, les responde: „El que me ve a mí, ve al Padre” (Juan 14/9). o “Jesús entonces les dijo: Yo soy el camino, y la verdad, y la vida; nadie viene al Padre sino por mí” (Juan 14:6). En definitiva, siguiendo a Jesús, todos hacemos religión, estamos „religando”. La religión está más allá de ser una mera institución, es la manifestación, el testimonio y la vivencia de la fe.

-10- Hívő, de nem vallásos „Hívő vagyok, tudom, hogy Jézus mindig velem van. De vallás nélkül csak Jézus... az univerzum…” Egy hölgytől hallottam, aki őt alig ismerve és minden bevezető nélkül ezzel a rövid (számomra kissé zavaró) mondattal megvallotta nekem a hitét. Egy másik alkalommal egy idősebb nő is megvallotta nekem: „Követem Jézust, kereszténynek tartom magam, de nem hiszem, hogy Ő Isten Fia, igaz? A hölgy követ valakit, akinek nem hisz, annak ellenére, hogy amellett, hogy többször kijelentette, végül kereszthalálra ítélték istenkáromlásért, vagyis nem bármilyen bűncselekményért, hanem azért, mert úgy vélte, Isten fia. . Sokszor találkozunk olyan emberekkel, akiknek problémái vannak a vallással, sőt tömörebben is megfogalmazhatnák, hogy valójában elutasítanak egy bizonyos vallást, a keresztényt, sőt, a katolikust. Mert talán ha a buddhista, zsidó, muszlim vallásról lenne szó, vagy nem is beszélve valami távoli, egzotikus vagy őslakos kultúra hiedelmeiről, rituáléiról, már nem lenne annyi fenntartásuk, kifogásuk, előítéletük. A vallás szó a latin religare szóból származik, azaz „újra megkötni”.Kapcsold össze a földieket az égivel, a „földdel és az éggel”, a halandót a halhatatlannal, a lényegtelent a transzcendenssel, az embert Istennel. Újra összekapcsolni, újra egyesíteni azt, ami eredetileg együtt volt. Állíts vissza egy eredeti állapotot, amelyet a zsidó-keresztény vallásban a Paradicsom képe illusztrál. Így a vallásnak, mint minden vallásnak, ugyanaz a célja, hogy közelebb hozza Istent az emberhez, és visszahozza az embert Istenhez, hogy végre vele maradjon. Minden vallás alapja tehát nem lehet több, mint a spiritualitás. Mert csak az ember lelkének hajlama arra, akit felismer és elfogad Istenének, valamint Isten végtelenül bölcs és szerető Lelke elérhetősége az, ami lehetővé teszi az újbóli kapcsolódást, tehát az újraegyesülést. A vallás titkok, hiedelmek, dogmák „összefoglalójává” válna, amelyek elengedhetetlenek ehhez a régóta várt újrakötéshez. Egy-egy vallás rítusai lennének azok a módszerek, amelyek ezt segítik elérni bizonyos „eszközök”, szakrális hangszerek segítségével, amelyek szövegeket, mozdulatokat, dalokat, tárgyakat, színeket, ruházatot stb. Összeállítanak egy „liturgiát”, amely a vallás rejtett és láthatatlan titkait próbálja láthatóvá tenni az emberi szem számára.Ezt a liturgiát érzékszerveinkkel (látás, hallás, hang stb.) fejezzük ki és érzékeljük, de csak az általuk lefedett titkokat tudjuk „meglátni”, és hit által a lélekkel beépíteni belénk. A vallási rítusok indítéka és célja tehát a „religre”, az újraegyesülés (újratalálkozás) gyakorlása és megélése, és ezek a rítusok minden vallásban alapvetően ugyanazt a sémát követik: az Istenség elismerése, a saját elismerése. emberi csekélység (bûnbánat az Isten vagy a felebarát ellen elkövetett tévedésekért), azonnal, és az elkövetett tévedésekért kapott megkönnyebbülés és megbocsátás következményeként a megdicsőülés, majd a hit tanítása és tisztázása, az „követelések”, vágyak , Isten „parancsai”. A hívek imái, az ember felajánlásai Istenének, hogy felkeltsék figyelmét, lecsillapítsák „haragját”, szeretetet és hűséget mutassanak neki és elérjék, megérdemlik az övét. A rítusok középpontjában és csúcspontjaként a várt megjelenés, Isten „élő” jelenléte az emberek között, hívei között, végül a Vele való közösség, a hála és a dicséret.A katolikus vallásban az egyesülés (kommunió) előtt az átalakulás a kenyér és a bor megszentelésén, majd a Sereg átadásán és elfogyasztásán keresztül valósul meg, amelyben a hívek hit által felismerik, bár láthatatlan és titokzatos, az élő jelenlétét. Isten. Bármilyen rituálé, bármilyen kultúrában és időben, többé-kevésbé ugyanazt a „forgatókönyvet” követi, néha rövidebb, egyszerűbb vagy „könnyebb” változatban, máskor szélsőségesebbé, sőt erőszakossá válhat (részegség, hallucinogén fogyasztás, orgiák). , állat-, sőt emberáldozatok). A zsidó-keresztény gyökerű vallások Istenüket mindenható, mindenütt jelenlévő és teremtő Atyának ismerik el. Az egyesülés, a religare tehát az Atyaisten újbóli egyesülése teremtményével (vagyis gyermekeivel, akik mi vagyunk). A Biblia tele van konnotációkkal és példázatokkal, amelyek tisztázzák ezt az összehasonlítást és az Atya-fiú viszonyt Ábrahámtól a tékozló fiú példázatán át Isten szeretett Fiának a kereszten való képmáig.De Jézus, akiben a fent említett hölgy hisz, az Isten Fia par excellence (olyan, mint Isten bölcsessége az emberi testben), és teológiai összefüggésben Ő az Egyszülött Fiú, mert a Szent második személyeként Szentháromság Ő maga az Isten. A Szentháromságban az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyek, mindig is voltak és mindörökké egyek, egyesültek és soha nem különülnek el. Jézus Krisztus, a második személy, az emberi szem számára látható Isten. A Szentháromság azon misztériumok egyike lenne, amely a krisztológiával és Jézus Szűz Máriától való fogantatásával együtt (a keresztény hit szerint és Szent Ágoston által mélyrehatóan elemzett) lehetetlen, hogy „beleférjen” az elménkbe, mivel az emberi intelligencia nem tudja felfogni, és nem is képes felfogni és megérteni azt a végtelent (időt és teret), amely Isten kizárólagos „birodalma” lenne, aki éppen azért, mert végtelen, egyedi, tökéletes, mindenütt jelenlévő és mindenható. Ezzel szemben a krisztológia az, ami a lehetőségekhez mérten megpróbálja megmagyarázni a másik titkot, nevezetesen azt, hogy Jézus minden emberben (bármelyikünkkel egyenlő emberben) benne van, és ugyanakkor mindenben, maga az Isten, vagyis mindkettő egyszerre.Isten és ember „született, de nem teremtett” Akárcsak a megjegyzést író hölgy, és általában mindazok, akik szomjúságot éreznek a spiritualitás iránt, elfogadják, hogy Jézus nemcsak volt, hanem egy „élő” lény, valaki, aki vonz, és akit megragad. a kezet, amit feléd nyújt, (a re-ligare) már nem engedi el. Sokan szeretnének megszabadulni a keresztény vallástól, és egy keveset innen és egy kicsit onnan is felépíteni saját magánvallásukat, jelen esetben a Jézus Krisztus-Istenbe vetett őszinte, mély és szilárd hit alapján. Mert minden kétség és elutasítás ellenére, a történelem során és a különböző kultúrákon keresztül, a Fiún keresztül lehet, ha nem magyarázni, de megpillantani ezt a „vallást”. Elég lenne felolvasni egy kis bekezdést az evangéliumokból, amikor a tanítványai arra kérik, mutassa meg nekik az Atyát, hogy higgyenek (kétség nélkül), és Jézus, az előttük látható és tapintható ember, így válaszol nekik: „Aki lát engem. , látja az Atyát” (János 14/9). vagy „Jézus ezt mondta nekik: Én vagyok az út, az igazság és az élet; Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (János 14:6). Röviden, Jézust követve mindannyian vallást alkotunk, „vallásosak” vagyunk.A vallás túlmutat azon, hogy puszta intézmény, ez a hit megnyilvánulása, tanúsága és megtapasztalása.