-8- Un sueño Posiblemente de tanto contemplar día a día la variedad de árboles y arbolitos que habitan en el bosquecito de nuestra casa de Las Calles tuve este sueño … Soñaba que estaba en una iglesia, no era católica ni protestante o evangélica, sino probablemente ecuménica, podía ser durante una misa, o algún otro rito religioso. Yo oficiaba de cantante, y a mi lado había otra persona más joven que cantaba conmigo. Al principio me pareció reconocer en esa persona a alguna de mis hijas, pero, al ir desarrollándose, fue tomando el rostro de Marta. Tenía en mis manos el libro de cantos que no era ni pequeño ni grande, tampoco era muy grueso y abajo de cada página estaban escritos los textos de los cantos, salmos o himnos, o una combinación de los dos con versos y párrafos algunos conocidos otros desconocidos. Arriba de los textos y ocupando toda la página estaba la ilustración en colores de un hermoso árbol. De una raíz común se elevaban derechito hacia arriba dos troncos que se iban separando, uno fuerte y más grueso a la izquierda, otro más fino y grácil a la derecha. De los dos troncos nacían en todas las direcciones las ramas sin espinas, repletas de hojas coloridas. En el sueño sabía que árbol era el pentagrama y las ramas, ramitas y las hojas las notas musicales más altas o más bajas, más largas o más cortas que yo iba leyendo mientras cantaba. La melodía subía o descendía, volvía a ascender, a veces se detenía en algún punto de las ramas o en sus hojas, siempre mansa, suave y libremente. De esa manera se iba formando la canción. La persona que tenía al lado en un momento me susurró que no conocía bien esta escritura musical, y por eso le estaba causando dificultades descifrarla. Yo le respondí pidiéndole que se tranquilice, simplemente pruebe seguirme y así podremos seguir cantando juntos. De repente me di cuenta de que algo no estaba bien, ya que yo estaba cantando solfeando, o sea. pronunciando el nombre de las notas y no el texto que estaba escrito al pie de la página y que debía aplicar a la melodía. Y también me di cuenta de que, lamentablemente, tampoco era capaz de hacerlo como lo pedía el libro, por eso le dije en voz baja a la que estaba a mi lado. „No, no puedo, no sé hacerlo y tampoco me animo a improvisar delante de tanta gente, mejor si vos leés el texto en voz alta cada vez que yo me detenga en el canto para que todos entiendan que estamos cantando,”. Ella comenzó a leer el texto, al principio clarito y articulando muy bien, tratando que suene perfectamente comprensible, pero al poco tiempo la lectura comenzó a volverse atropellada y confusa, como cuando alguien quiere terminar lo antes posible… en ese punto mi sueño se interrumpió y tomó otros rumbos insignificantes de los cuales no me acuerdo. A la mañana, durante el desayuno le conté el sueño a Marta. A ella le gustó y enseguida me preguntó, „Que significado tendrá… ¿tal vez que extrañás el canto?” Respondí que no, creo que los sueños no tienen significados ocultos y por descifrar, son sólo la mezcla que hace el inconsciente con nuestros temores y anhelos, con experiencias y sucesos que nos han ocurrido, y que de esta mezcla puede resultar un sueño bello, como en este caso, o una pesadilla. A pesar de eso, el sueño me dio que pensar. No tendrá significado, pero si me puede brindar algo por aprender. Porque si en el sueño mi voz se diluía perfectamente con la melodía que yo leía del/o en el árbol, ¿por qué no podría también así „subir” hacia Dios la melodía de la vida, de la naturaleza, de los árboles, del río, de la piedra y más que nada y, en primer lugar, la melodía de todos y cada uno de los hombres? La melodía auténtica que enlaza lo creado con el Creador. Me acordé de cuando durante tantos años cantábamos los domingos al amanecer el hermosísimo Oficio de las Horas, a menudo con textos en latín, melodías gregorianas compuestas en base a tonos bien determinados… especialmente de esas veces cuando sentía que algo me faltaba. Porque en mi sueño, en el canto del árbol, a pesar de que él me guiaba a través de sus ramas, de sus hojas, yo mismo podía subir, bajar, como y donde mi corazón ( o el Espíritu?) me llevaba, en la partitura del árbol la melodía no era algo estricto que yo debía descifrar sin equivocarme, sino que en cada curva, en cualquier momento, en cualquier silencio me esperaba algo imprevisible, algo que me sorprendía y que también me daba la oportunidad de seguir según mi intuición o mi inspiración … hasta el infinito, si el sueño no hubiese terminado. El texto que figuraba al pie de la página tampoco era para recitarlo al pie de la letra, sino que, siguiendo el modelo de los textos sagrados, dejaba lugar a los propios pensamientos, a las propias palabras y oraciones. En el sueño, el texto se comenzó a distorsionar cuando la lectura se volvió monótona, excesivamente disciplinada y escrupulosa. En ese momento se transformó en sólo un rejunte ininteligible de palabras vacías. Para que el canto que sube hacia Dios sea lo más bello posible, evidentemente debería partir de una raíz firme y de allí tender libremente hacia lo alto, fusionándose completamente el texto (lo que pugna por salir de lo más recóndito del corazón y de más allá de los pensamientos) con la melodía, que cada una pueda seguir y acompañar obediente y con amor a la otra y viceversa, para que así, juntas, dejen volar los sentimientos, anhelos, penas y alegrías, pero por encima de todo el agradecimiento por todo lo recibido. Con las palabras del salmo: “¡Alaba al Señor, alma mía, proclama sus maravillas y no olvides todo el bien que ha obrado en ti!”

-8- Álom Valószínűleg attól, hogy nap mint nap sokat töprengtem a Las Calles-i házunk kis erdőjében élő fák és facsemeték sokféleségén, volt ez az álmom... Azt álmodtam, hogy templomban vagyok, nem katolikus, nem protestáns vagy evangélikus, hanem valószínűleg ökumenikus, lehet mise, vagy más vallási szertartás közben. Én voltam az énekes, és mellettem volt még egy fiatalabb, aki velem énekelt. Először azt hittem, az egyik lányomat ismerem fel ebben a személyben, de ahogy fejlődött, elkezdte felvenni Márta arcát. A kezemben volt az énekeskönyv, amely nem volt se nem kicsi, se nem nagy, és nem is nagyon vastag, és minden oldal alatt az énekek, zsoltárok vagy himnuszok szövegei voltak írva, vagy a kettő kombinációja versekkel és bekezdésekkel, néhány ismert , mások ismeretlenek. A szövegek felett és az egész oldalt elfoglalva egy gyönyörű fa színes illusztrációja volt. Egy közös gyökérből két törzs emelkedett egyenesen felfelé és vált el egymástól, az egyik bal oldalon erős és vastagabb, a másik jobb oldalon vékonyabb és kecsesebb. A két törzsből minden irányban tövistelen, színes levelekkel teli ágak nőttek ki.Álmomban tudtam, hogy a fa a pentagram, az ágak, gallyak és levelek pedig a magasabb vagy alacsonyabb, hosszabb-rövidebb hangjegyek, amelyeket éneklés közben olvasok. A dallam emelkedett vagy leesett, újra felemelkedett, néha megállt valahol az ágakban vagy a leveleiben, mindig szelíden, lágyan és szabadon. Így született meg a dal. A mellettem lévő személy egy ponton azt súgta nekem, hogy nem ismeri jól ezt a zenei írást, és ezért okozott nehézséget a megfejtésében. Válaszul arra kértem, hogy nyugodjon meg, csak próbáljon meg követni, és akkor folytathatjuk a közös éneklést. Hirtelen rájöttem, hogy valami nem stimmel, hiszen szolfézsot énekeltem, vagyis. a hangjegyek nevének kiejtésével, és nem a szöveggel, amit a lap aljára írtak, és amelyet a dallamra kellett alkalmazni. És arra is rájöttem, hogy sajnos nem tudtam úgy csinálni, ahogy a könyv kérte, így halkan mondtam a mellettem állónak. "Nem, nem tudom, nem tudom, hogyan csináljam, és nem merek improvizálni ennyi ember előtt, jobb, ha minden alkalommal felolvasod a szöveget, amikor abbahagyom az éneklést, hogy mindenki megértse hogy énekelünk."Elkezdte olvasni a szöveget, eleinte tisztán és nagyon jól artikulált, igyekezett tökéletesen érthetően hangzani, de hamarosan az olvasás rohanóssá és zavarossá kezdett válni, mint amikor valaki minél hamarabb be akarja fejezni... az álmom megszakadt, és más jelentéktelen irányokat vett, amelyekre nem emlékszem. Reggel, reggeli közben elmondtam Mártának az álmot. Tetszett neki, és azonnal megkérdezte: „Mit jelent ez… talán hiányzik az éneklés?” Nemmel válaszoltam, hiszek abban, hogy az álmoknak nincsenek rejtett jelentései, amelyeket meg kell fejteni, csak az a keverék, amelyet a tudattalan a félelmeinkkel és vágyainkkal, a velünk megtörtént tapasztalatokkal és eseményekkel alkot, és ebből a keverékből egy szép álom lehet, mint ebben az esetben, vagy rémálom. Ennek ellenére az álom gondolatra adott okot. Nem lesz értelme, de tanulnivalót adhat. Mert ha álmomban a hangomat tökéletesen felhígította a dallam, amit a fáról olvastam, miért ne lehetne az élet, a természet, a fák, a folyó, a kő dallama és mindennél jobban, és először mindenekelőtt minden egyes férfi dallamát?Az autentikus dallam, amely összekapcsolja a teremtetteket a Teremtővel. Eszembe jutott, amikor annyi éven át énekeltük vasárnap hajnalonként az Órák Irodáját, sokszor latin nyelvű szövegekkel, gregorián dallamokkal, amelyeket jól meghatározott hangvételek alapján komponáltak... főleg azok az idők, amikor éreztem, hogy valami hiányzik. Mert álmomban, a fa dalában, bár ágain, levelein keresztül vezetett, én magam is mehettem fel, le, ahogy és amerre a szívem (vagy a Szellem?) vitt, a fa kottájában. , a dallam nem valami szigorú volt, amit hiba nélkül meg kellett fejtenem, hanem minden ívben, bármely pillanatban, bármilyen csendben várt rám valami kiszámíthatatlan, valami, ami meglepett, és ami egyben lehetőséget is adott a folytatásra az intuícióm vagy az inspirációm... a végtelenségig, ha az álom nem ért volna véget. A lap alján megjelenő szöveget nem szó szerint akarták elmondani, hanem a szakrális szövegek mintájára teret engedett a saját gondolatoknak, saját szavaknak, imáknak. Az álomban a szöveg torzulni kezdett, amikor az olvasás monotonná, túlzottan fegyelmezetté és lelkiismeretessé vált.Abban a pillanatban csak üres szavak érthetetlen tömege lett. Ahhoz, hogy az Isten felé emelkedő dal a lehető legszebb legyen, nyilvánvalóan egy szilárd gyökérből kell kiindulnia, és onnan szabadon felfelé haladnia, teljesen összeolvasztva a szöveget (amely a szív legmélyebb bugyraiból igyekszik előbújni). gondolatok) azzal a dallammal, hogy mindenki engedelmesen és szeretettel tudja követni és kísérni a másikat és fordítva, így együtt elrepülnek az érzések, vágyak, bánatok és örömök, de mindenekelőtt a hála mindenért, amit kapott. A zsoltár szavaival: „Dicsérjétek lelkem az Urat, hirdessétek csodáit, és ne feledkezzetek meg minden jóról, amit benned művelt!”