El jardinero. (Cuento con moralejas) En un día lejano, hace mucho, mucho tiempo, un jardinero principiante y bastante torpe pasó delante de un hermoso jardín y, viendo que la tranquera estaba abierta, no resistió los deseos de entrar y satisfacer su curiosidad por conocerlo. Deambulando por el jardín encontró, entre todas las flores, plantas y árboles, un arbolito todavía muy joven, resplandeciente y sano, lleno de vida. En sus ramas, entre las hojas verdes y frescas comenzaban a brotar las primeras flores, todas coloridas y exquisitamente perfumadas… Enseguida supo que ese iba a ser su arbolito, el único entre todos los del jardín y claro, se enamoró del él. Pasaba los días contemplando el arbolito, deleitándose con el titilar de sus hojas, el color y el perfume de sus flores. Por diferentes circunstancias aún no dilucidadas del todo, al poco tiempo el jardinero, si bien en contra de su voluntad, se tuvo que ir del jardín viéndose obligado a abandonar su arbolito… La tranquera se cerró detrás de sus espaldas y él comenzó a vagar por todo el mundo conociendo otros jardines y todo tipo de plantas, arbustos, árboles y arbolitos, pero nunca pudo olvidarse de ese primer arbolito que había sido el suyo. Pasaron los años y después de incontables inviernos y primaveras, después de casi toda una vida en el exilio el destino del jardinero lo llevó nuevamente a ese camino que conducía al primer jardín. Entonces, como en el pasado, vio la tranquera nuevamente abierta y sin dudarlo entró. Y allí volvió a encontrar a su arbolito, que claro, ya era un árbol maduro, frondoso, todavía desafiando al tiempo y abrazando al cielo por crecer más y más. Inmediatamente percató que el arbolito, balanceando sus ramas, con la sonrisa de sus hojas y flores le daba a entender que también él había reconocido a su antiguo jardinero, la agradable sorpresa que sentía al ver que había vuelto y, además, que no le vendría mal un jardinero para que lo cuide, lo proteja, lo riegue, lo mime… Así que el jardinero, que ya no era inexperto ni tan torpe, feliz de haber vuelto a encontrar a su único arbolito se quedó con él hasta que los dos juntos, arbolito y jardinero llegasen al final de su camino y cumpliesen su destino… Moralejas: 1/ arbolito, árbol joven y fuerte, árbol maduro, siempre es el mismo y por eso, al verlo jardinero reconoce y ama al arbolito en todas las etapas y en cada minuto de su vida 2/ El arbolito es un todo, algo completo, y no es necesario separar las hojas de las flores, el tronco de las ramas o de la raíz, porque en una hoja, una flor, un pedazo de corteza está presente todo el arbolito. Y también es movimiento y dinamismo, el crecer hacia el cielo o el absorber de la tierra lo necesario para la savia que lo alimentará, el movimiento de sus ramas silbando con el viento, mirando al sol o bailando bajo la lluvia. El arbolito es algo completo e indivisible. 3/ No es suficiente solo el deleitarse con el arbolito. No se puede ser feliz solo, el arbolito necesita al jardinero y el jardinero necesita al arbolito. La alegría y felicidad del jardinero es la alegría y felicidad del arbolito y viceversa. La alegría y felicidad del arbolito se alimenta de la alegría y felicidad del jardinero… ¿Como podrá ser feliz el jardinero si su arbolito está mustio y triste? ¿Y cómo puede no marchitarse el arbolito si el jardinero ya no sonríe, ya no es feliz? Con respecto a la felicidad, creo que el „querer ser feliz” –(a veces a toda costa) es una premisa falsa, tramposa, ya que muchas veces se trata de querer satisfacer una ilusión, un deseo que por ser efímero podrá desembocar en un futuro indefinido de desengaños y frustración. Por eso, el secreto de la felicidad no consiste en querer ser feliz, sino en vivir de manera que en el otro siempre brille la sonrisa que nos hará felices. El amor debería ser la antípoda del egoísmo. El que es egoísta busca solamente su propio placer apelando a su propia “felicidad”, pero así lo más probable es que no la encuentre nunca. La felicidad de cada uno depende de la felicidad y de la alegría, de la armonía del espíritu de aquel a quien ama, y si no es así ya no es amor, o en todo caso es un amor deforme y mal interpretado que, en vez de construir, poco a poco destruye. El amor que destruye es el amor a sí mismo, el egoísmo, el amor que quiere y exige la felicidad paras su propia satisfacción. La característica y la esencia del amor. en cambio, es que se proyecta y construye, nunca destruye. Si “amamos” una planta, seremos felices en la medida que la planta florezca, se desarrolle sanamente y reluzca al sol, para eso la cuidamos, la regamos, la ponemos a la luz, le removemos la tierra, y si es necesario la podamos y la fumigamos... La sonrisa, la felicidad del otro nos hace más felices... Construir la felicidad del otro, del que amamos, eso se llamaría amor... y no implica ningún sacrificio, como muchos creen, porque es algo retroactivo ya que la propia felicidad se alimenta de la del otro. ¿Cómo se puede ser feliz si no lo es también aquel a quien amamos? ¿Y cómo no se puede ser feliz viendo la sonrisa satisfecha, sincera y plena de aquel que amamos? En resumen: el amor no solo es un sentimiento, también y definitivamente es un acto libre de inteligencia, voluntad y desprendimiento.

A Kertész. (Történelem az erkölcsökkel) Egy távoli napon, nagyon-nagyon régen, egy kezdő és meglehetősen ügyetlen kertész haladt el egy gyönyörű kert előtt, és látva, hogy a kapu nyitva van, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy belépjen, és kielégítse kíváncsiságát, hogy megismerje. A kertben barangolva a virágok, növények és fák között talált egy kis fát, amely még nagyon fiatal volt, ragyogó és egészséges, tele élettel. Ágain, a friss zöld levelek között elkezdtek kikelni az első virágok, csupa színes és kitűnő illatú... Azonnal tudta, hogy ez lesz az ő kis fája, az egyetlen a kertben és a fái között. persze beleszeretett. Napjait a kis fán szemlélve töltötte, gyönyörködött a levelei csillogásában, virágainak színében és illatában. Különböző, még nem teljesen tisztázott körülmények miatt hamarosan a kertésznek, bár akarata ellenére, el kellett hagynia a kertet, kénytelen volt elhagyni a kis fáját... A kapu becsukódott a háta mögött, és elkezdett bolyongani. mindenki ismerte a többi kertet és mindenféle növényt, bokrokat, fákat és fákat, de soha nem tudta elfelejteni azt az első fát, amely az övé volt.Teltek-múltak az évek, és számtalan tél és tavasz után, szinte egy életen át tartó száműzetés után a kertészt visszavezette arra az útra, amely az első kerthez vezetett. Aztán, mint a múltkor, ismét kinyílt a kapu, és habozás nélkül belépett. És ott újra megtalálta a kis fáját, amely természetesen már érett, lombos fa volt, még mindig dacol az idővel, és ölelte az eget, hogy egyre jobban nőjön.Azonnal észrevette, hogy az ágait lengető kis fa levelei és virágai mosolyával megértette, hogy ő is felismerte egykori kertészét, azt a kellemes meglepetést, amit akkor érez, amikor látta, hogy visszatért, sőt: hogy nem jön rosszul egy kertész, aki vigyáz rá, védi, öntözi, kényezteti... Így hát maradt a kertész, aki már nem volt tapasztalatlan vagy olyan ügyetlen, boldog, hogy újra megtalálta egyetlen kis fáját. vele egészen addig, amíg ketten együtt a kis fa és kertész útjuk végére nem értek és beteljesítették sorsukat... Erkölcs: 1/ kis fa, fiatal és erős fa, érett fa, mindig ugyanaz, ezért a kertész, amikor meglátja, felismeri és szereti a kis fát életének minden szakaszában és minden percében 2 / A kis fa egy egész, valami teljes, és nem kell elválasztani a leveleket a virágoktól, a törzset az ágaktól vagy a gyökerektől, mert egy levélben, egy virágban, egy kéregdarabban az egész fa jelen van. . És ez a mozgás és a dinamizmus is, az ég felé növekszik, vagy elnyeli a földből azt, ami az őt tápláló nedvhez kell, ágainak mozgása a széllel fütyülve, a napra nézve vagy az esőben táncolva. A kis fa valami teljes és oszthatatlan. 3/ Nem elég csak gyönyörködni a kis fában.Nem lehetsz boldog egyedül, a kis fának szüksége van a kertészre, a kertésznek pedig a kis fára. A kertész öröme és boldogsága a kis fa öröme és boldogsága és fordítva. A kis fa örömét és boldogságát a kertész öröme és boldogsága táplálja... Hogyan örülhet a kertész, ha kiszáradt és szomorú a kis fája? És hogy nem hervad el a kis fa, ha a kertész már nem mosolyog, nem boldog? Ami a boldogságot illeti, úgy gondolom, hogy a "boldog akar lenni" (néha mindenáron) hamis, félrevezető előfeltevés, hiszen sokszor arról van szó, hogy egy illúziót akarunk kielégíteni, egy vágyat, amely, mivel mulandó, elvezethet. a csalódással és frusztrációval teli, határozatlan jövőbe. Ezért a boldogság titka nem abban rejlik, hogy boldogok akarunk lenni, hanem abban, hogy úgy éljünk, hogy az a mosoly, amely boldoggá tesz minket, mindig ragyogjon másokban. A szeretetnek az önzés ellenpólusának kell lennie. Aki önző, az csak a saját örömét keresi a saját „boldogságára” hivatkozva, de akkor nagy valószínűséggel soha nem fogja megtalálni.Minden ember boldogsága a szeretett személy boldogságától és örömétől, szellemének harmóniájától függ, és ha ez nem így van, akkor ez már nem szerelem, vagy mindenesetre egy torz és félreértelmezett szerelem, , helyette építeni, apránként rombol. A romboló szerelem az önszeretet, az önzés, az a szerelem, amely boldogságot akar és követel önmaga kielégítésére. A szerelem jellegzetessége és lényege. Ehelyett az, hogy kivetítik és megépítik, soha nem rombol. Ha „szeretünk” egy növényt, akkor annyira leszünk boldogok, hogy a növény virágzik, egészségesen fejlődik, süt a napon, ezért vigyázunk rá, öntözzük, fényre tesszük, eltávolítjuk a földet, és ha kell, megmetsszük és megfertőtlenítjük... A másik mosolya, boldogsága boldogabbá tesz... A másik boldogságát, akit szeretünk, azt szerelemnek neveznénk. és ez nem jelent semmiféle áldozatot, ahogy azt sokan hiszik, mert ez valami visszamenőleges, hiszen a saját boldogsága a másik boldogságából táplálkozik. Hogyan lehetünk boldogok, ha akit szeretünk, az sem boldog? És hogy nem lehetsz boldog, ha látod annak, akit szeretsz, elégedett, őszinte és teljes mosolyát? Röviden: a szerelem nem csak egy érzés, hanem határozottan az intelligencia, az akarat és az elhatárolódás szabad aktusa is.