“¿El amor (a los espinillos) también es ciego?” Hoy, un día después de la tormenta, me sorprendí confesándole a Marta que “me decepcionaron los espinillos”, ya que hasta ahora pensaba que, siendo la planta nativa por excelencia de la zona, también iban a ser los más resistentes al invierno y a los embates climáticos, sequía, granizo, tormentas, así como también a las hormigas y a todo tipo de insectos dañinos y otras pestes. Pero ahora, bien entrada la primavera, veo que los espinillos no lucen como yo esperaba, muchos se secaron, o tal vez se helaron, y los sobrevivientes sufren empujando lenta y penosamente sus primeros gajitos entre las duras espinas ya sin ninguna esperanza de florecer. Entonces pensé: ¿El amor (-a los espinillos) también es ciego? „El amor es ciego” En teoría, me parece que se trataría de una premisa falsa, engañosa, que no haría más que encubrir nuestros caprichos, egoísmo y vanidad. En verdad, la “calentura”, la obsesión, las ansias de posesión o manipulación son las que enturbiarían nuestros ojos y no nos permitirían ver a la otra persona como lo es realmente. Creo que el amor verdadero, en cambio, no es ciego, llega más lejos y más profundo de lo que perciben los ojos; traspasa la armadura del cuerpo y ve a la persona amada tal cual es, ve lo mejor de ella y también percibe sus defectos, pero éstos los acepta como ramificaciones en las etapas naturales del desarrollo de su vida. En consecuencia, también sería falso y producto de un orgullo necio el decir de alguien querido que „me decepcionó”, porque el amor verdadero no debería conocer la decepción. El amor, al proyectarse, comprende bien que todos estamos en camino, y en ese camino siempre se producen cambios que pueden ser muchas veces imprevistos, a veces para mal, a veces para bien. Al percibir los cambios deberíamos tener conciencia que esos „defectos” son, a veces, inevitables y a menudo también necesarios y, en el caso que el defecto sea destructivo y negativo, siempre estaremos listos y dispuesto con generosidad a ser apoyo y ayuda para un nuevo cambio que podrá hacer desaparecer el defecto pernicioso junto con sus nefastas consecuencias. Al descubrir presuntos cambios negativos –defectos- no esperados en el otro que lo podrían llevar a la „decepción”, el que ama intuye y reconoce que, en realidad, el principal responsable de esta „decepción” no es más que él mismo, ya que en algún momento no vio lo que se podría haber a ver, atribuyendo en cambio a la persona amada, y para la propia satisfacción, presuntas „virtudes” que en realidad nunca fueron más que inventos, creaciones, fantasías de su vanidad y egoísmo. El amor debería ser más sabio, tolerante y comprensivo, el amor no exige para sí, sino que ofrece y otorga libertad... y acepta. Todos estamos en camino y por ende tenemos el „derecho” a los cambios, cambios que a veces nos hacen tropezar y caer, otras veces nos construyen y refuerzan nuestra personalidad y nuestro espíritu. La decepción es en realidad decepción de uno mismo, de la propia ceguera producto no del amor verdadero, sino de un amor egoísta que pretende que el otro sea a imagen y semejanza de nuestros deseos, de como quisiéramos que sea. La frase “me decepcionaron los espinillos” fue desafortunada; debería comenzar a aprender a ver también a través de las espinas y de la corteza seca para poder aceptar el camino “personal” de cada árbol. Aprender a contemplar sin exigir aquello que existe solo en mis fantasías y mis deseos, aprender a admirar el nacer y el florecer tanto como la fragilidad y la extinción, percibir que la libertad es transformación y que ésta, tal vez precisamente hoy, puede llevar al ocaso. Y entonces vi que, de la base del tronco de los espinillos secos, brotaban una, dos o más ramitas verdes llenas de espinas impertinentes. Saqué los yuyos que las tapaban, moví un poco la tierra y con un piolín las sujeté al tronco para que crezcan más derechitas. Y me olvidé de la decepción. **********

"A szerelem (a pattanásokért) is vak?" Ma, egy nappal a vihar után, megleptem magam azzal, hogy bevallottam Mártának, hogy „az espinillók csalódást okoztak nekem”, hiszen eddig azt hittem, hogy a környék őshonos növényeként ők lesznek a legellenállóbbak az ellen. tél és éghajlati támadások, aszály, jégeső, vihar, valamint hangyák és mindenféle káros rovar és egyéb kártevő. De most már jócskán tavasszal látom, hogy a tövisek nem úgy néznek ki, ahogy vártam, sokan kiszáradtak, esetleg elfagytak, és a túlélők szenvednek attól, hogy lassan és fájdalmasan lökdösik első hajtásaikat a kemény tövisek közé, a virágzás reménye nélkül. Aztán arra gondoltam: Vak a szerelem is (-a pattanásokig)? „A szerelem vak” Elméletileg úgy tűnik számomra, hogy ez hamis, félrevezető előfeltevés lenne, ami nem tenne mást, mint elfedi szeszélyeinket, önzésünket és hiúságunkat. Valójában a „láz”, a megszállottság, a birtoklási vagy manipulálási vágy az, ami elhomályosítaná a szemünket, és nem engedné meg, hogy olyannak lássuk a másik embert, amilyen valójában.Hiszem, hogy az igaz szerelem viszont nem vak, messzebbre és mélyebbre megy, mint amit a szem érzékel; Túllép a test páncélján, és a szeretett embert olyannak látja, amilyen, a legjobbat látja benne, és érzékeli a hibáit is, de ezeket élete fejlődésének természetes szakaszaiban elágazásként fogadja el. Következésképpen az is hamis lenne, és az ostoba büszkeség szüleménye, ha valaki azt mondaná, hogy „csalódott bennem”, mert az igaz szerelem nem ismerhet csalódást. A szeretet, ha kivetítjük, jól megérti, hogy mindannyian egy úton haladunk, és ezen az úton mindig olyan változások történnek, amelyek gyakran előre nem láthatók, néha rosszabbra, néha jobbra. A változások észlelésekor tisztában kell lennünk azzal, hogy ezek a „hibák” néha elkerülhetetlenek és gyakran szükségesek is, és abban az esetben, ha a hiba romboló és negatív, mindig készen állunk és nagylelkűen támogatjuk és segítjük a új változás, amely eltüntetheti a veszedelmes hibát a szörnyű következményeivel együtt.A másikban nem várható állítólagos negatív változásokat - hibákat - felfedezve, amelyek "csalódáshoz" vezethetnek, az, aki szereti az érzékeket, és felismeri, hogy a valóságban ennek a "csalódásnak" a fő felelőse nem más, mint ő maga, hiszen egy ponton nem látta azt, amit láthatott volna, ehelyett a szeretett személynek tulajdonított, és saját megelégedésére olyan állítólagos "erényeket", amelyek a valóságban soha nem voltak többek, mint találmányok, alkotások, hiúságának és önzésének képzelgései. A szerelemnek bölcsebbnek, toleránsnak és megértőnek kell lennie, a szeretet nem követeli önmagát, hanem szabadságot kínál és ad... és elfogad. Mindannyian úton vagyunk, ezért „jogunk van” a változásokhoz, olyan változásokhoz, amelyek néha megbotránkoztatnak és bukdácsolnak, máskor pedig építenek, megerősítik személyiségünket és szellemünket. A csalódás valójában önmagunkban, saját vakságunkban való csalódás, nem az igaz szerelem terméke, hanem egy önző szeretet eredménye, amely azt akarja, hogy a másik a mi vágyaink képében és hasonlatosságában legyen, olyannak, amilyennek mi szeretnénk. A „pattanásaim csalódást okoztak” kifejezés szerencsétlen volt; Meg kell tanulnod átlátni a tövisen és a száraz kérgen, hogy elfogadd az egyes fák „személyes” útját.Tanulj meg szemlélni anélkül, hogy megkövetelném azt, ami csak a fantáziámban és vágyaimban létezik, tanuld meg csodálni a születést és a virágzást éppúgy, mint a törékenységet és a kihalást, érzékeld, hogy a szabadság átalakulás, és ez, talán éppen ma, naplementéhez vezethet. És akkor láttam, hogy a száraz tövis törzsének tövéből egy, két vagy több zöld gally, tele szemtelen tövisekkel sarjadt. Eltüntettem az őket borító gyomokat, kicsit megmozgattam a talajt és egy madzaggal rögzítettem a törzsre, hogy egyenesebben nőjenek. És megfeledkeztem a csalódásról. **********