El ano que marcó mi amistad con Norma fue el último antes de viajar a Hungría. Mientras, seguía mi relación con algunos de los integrantes del coro de arquitectura, entre ellos, Tony, Fernando y María Inés (que ya eran pareja), Alejo, uno de los nuevos bajos, barbudo, con pelo hirsuto, alto y fuerte como un leñador canadiense, pero reservado, parco, inocente como un niño, y el chico judío Roberto, un buenazo genio de las matemáticas y del comercio, siempre con vestido traje y corbata, gordo y de estatura pequeña y cuadrada, un muchacho al que la naturaleza no le había otorgado ningún rasgo que lo ayudase a atraer a las mujeres, las que eran su obsesión. Su tez siempre estaba pálida y húmeda y, según la confesión de Mara Inés “aunque apenas me roce, tengo la sensación de que me toca una serpiente”. Cuando volví de Hungría la primera vez, en el año 1974, lo fui a visitar al bazar de su familia. La madre me hizo a pasar a su cuarto y allí fui testigo de las profundidades en que había caído. Estaba tendido desnudo en su cama, todos lo que había en el cuarto era en un caos completo, las paredes y el cielo raso pintados con imágenes psicodélicas. Cuando me vio, se levantó inmediatamente, siempre desnudo y comenzó a hablarme con entusiasmo, pero con frases absolutamente inteligibles por lo que supe que estaba drogado. Entristecido traté de charlar un rato con él, luego me fui y no lo volví a ver. Al poco tiempo supe que había muerto apuñalado y encontrado tirado en una zanja. La hipótesis de su muerte fue que, tal vez debido a su obsesión siempre frustrada con el sexo femenino, se había vuelto homosexual y su asesinato fue por motivos de celos entre esa, por ese entonces, cerrada comunidad. Otra amistad que no supe aprovechar fue la de Oscar y su compañera de cuyo nombre no me acuerdo. Una pareja atractiva y muy unida, de esas en las que es bueno apoyarse y a seguir como ejemplo. Él trabajaba con computadoras, habría sido el informático de esa época, lo que por ese entonces todavía no era algo tan común. Los dos también formaban parte del Grupo joven de música antigua y siempre los recordaré con cariño, antes de irme me regalaron dibujado en colores sobre una tarjeta de cartulina blanca de las que se usaban en las computadoras un flamenco con una frase deseándome todo lo mejor en mi nueva vida y también una frase que no recuerdo pero que incluía la palabra “comPUTAdora” como profetizando el peligro de que la técnica llegase a asfixiar a lo que es humano. Esa tarjeta durante muchos años la usé como señalador de libros, pero en algún momento la extravié, como tantas otras cosas que hoy, en mi vejez, me gustaría recuperar. Y mis dos parejas de los últimos meses en el país: Marita y Mónica. Las dos cantaban en el coro, en ellas mi inconsciente buscaba a Marta y precisamente por eso no me siento orgulloso del trato que tuve con ellas. Marita, una chica experimentada con la que aprendí mucho de los que esperan, en todo sentido, las mujeres y que finalmente, por capricho y a instancias de Tony la “cambié” (literalmente) por Mónica, su prima. Una muchacha muy bonita, con rostro angelical siguiendo las normas de una belleza argentina, de tez clara, pero cabello castaño oscuro largo, ondulado y ojos del mismo color. Mónica era una chica con muchísimos problemas y conflictos internos de los que, por mi egocentrismo, nunca me interesé en averiguar el motivo. No solo cantaba en el coro, sino que nos acompañaba en todos los ensayos y actividades del pequeño grupo, pero, excepto tocar partes más fáciles en la flauta dulce, prácticamente sin participar activamente, tal vez porque sus talentos musicales eran limitados, o porque era tan baja su autoestima que nunca se atrevía a más que cantar en un conjunto donde podría pasar desapercibida Algo de tristeza escondía siempre detrás de su sonrisa, de alguna forma era parte del grupo pero, seguramente también influida por la sombra de su hermano mayor, Carlos Nuñez, pianista reconocido y luego integrante fundador de Les Luthiers, (el primo de Tony), hoy tengo la certeza que se había autoconvencido de que en este ámbito musical tan nuestro, nunca podría aspirar a estar a las alturas de su hermano ni tampoco de nuestro grupo. A pesar de tener una relación íntima con ella durante casi medio año, nunca supe, mejor dicho, nunca me interesó saber a qué se dedicaba, cuáles eran sus aflicciones, planes, sueños, aspiraciones. Mucho tiempo después, cuando me encontré con Tony en la Argentina, él me contó que su prima Mónica había fallecido joven enferma de cáncer de pulmón.

A Normával való barátságomat jelző év volt az utolsó, mielőtt Magyarországra utaztam. Közben folytattam a kapcsolatomat az építész kórus néhány tagjával, köztük Tonyval, Fernandoval és María Inésszel (akik már egy pár volt), Alejoval, az egyik új alacsony, szakállas, bozontos hajú, magas és erős, mint egy kanadai favágó, de visszafogott, kíméletlen, ártatlan, mint egy gyerek, és a zsidó fiú, Roberto, jó zseni a matematikában és a kereskedelemben, mindig öltönyben és nyakkendőben volt, kövér és kicsi, négyzet alakú, egy fiú, akit a természet Nem adott neki olyan tulajdonságokat, amelyek segítenének abban, hogy vonzza a nőket, akik a rögeszméje voltak. Arcszíne mindig sápadt és nedves volt, és Mara Inés bevallása szerint „bár alig érintett meg, olyan érzésem volt, mintha egy kígyó érintene”. Amikor először, 1974-ben hazajöttem Magyarországról, elmentem családja bazárjába. Az anya bevitt a szobájába, és ott láttam, milyen mélységbe estem. Meztelenül feküdt az ágyán, a szobában minden teljes káosz volt, a falak és a mennyezet pszichedelikus képekkel festve.Amikor meglátott, azonnal felállt, mindig meztelenül, és lelkesen beszélni kezdett velem, de teljesen érthető kifejezésekkel, így tudtam, hogy be van kábítva. Szomorúan próbáltam csevegni vele egy darabig, aztán elmentem és soha többé nem láttam. Nem sokkal később megtudtam, hogy agyonszúrták, és egy árokban fekve találták. Halálának hipotézise az volt, hogy – talán a női nem iránti mindig frusztrált megszállottsága miatt – homoszexuálissá vált, meggyilkolását pedig az akkori zárt közösségben lévő féltékenység okozta. Egy másik barátság, amit nem tudtam, hogyan használjam ki, az Oscar és a párja, akinek a nevére nem emlékszem. Vonzó és nagyon összetartó pár, azok közé tartozik, akikre jó támaszkodni és követni példaként. Számítógépekkel dolgozott, ő lett volna az akkori informatikus, ami akkor még nem volt annyira elterjedt. Ők ketten szintén a fiatal régizenei csoport tagjai voltak, és mindig szeretettel fogok rájuk emlékezni, indulás előtt adtak nekem egy fehér kartonkártyára színes flamingót, az egyiket a számítógépekben használtak közül, egy mondattal, amely minden jót kíván. legjobb új életemben, és egy olyan kifejezés is, amelyre nem emlékszem, de benne volt a „számítógép” szó, mintha azt a veszélyt jövendölné, hogy a technológia megfojtja azt, ami emberi.Sok éven át használtam könyvjelzőként azt a kártyát, de valamikor elvesztettem, mint annyi mást, hogy ma, idős koromban szeretnék felépülni. És a két partnerem az elmúlt hónapokból az országban: Marita és Mónica. Mindketten énekeltek a kórusban, bennük a tudattalanom Mártát kereste, és éppen ezért nem vagyok büszke a velük való bánásmódra. Marita, egy tapasztalt lány, akivel sok mindent megtudtam arról, hogy mit várnak el a nők, minden értelemben, és akit végül egy szeszélyből és Tony kérésére „változtattam” (szó szerint) Mónikára, az unokatestvérére. Nagyon csinos lány, angyali arccal, egy argentin szépség normáit követve, világos bőrszínnel, de hosszú, hullámos sötétbarna hajjal és ugyanolyan színű szemekkel. Monica egy lány volt, sok problémával és belső konfliktussal, aminek az én egocentrizmusom miatt soha nem érdekelt az ok kiderítése.Nemcsak a kórusban énekelt, de elkísért minket a kiscsoport minden próbájára, tevékenységére, de a könnyebb hangfelvételeket leszámítva gyakorlatilag nem vett részt aktívan, talán zenei tehetsége korlátozott volt. vagy mert ő volt. Az önbecsülése olyan alacsony volt, hogy soha többet nem mert énekelni egy olyan csoportban, ahol észrevétlen maradhatott. A mosolya mögött mindig valami szomorúság rejtőzött, valamilyen módon a csoport tagja volt, de minden bizonnyal bátyjának, Carlosnak az árnyéka is befolyásolta Nuñezt, a híres zongoraművészt, a Les Luthiers később alapító tagját (Tony unokatestvére), ma már biztos vagyok benne, hogy meggyőzte magát arról, hogy ezen a mi zenei területen is képes lesz soha ne törekedjen arra, hogy a bátyja vagy a csoportunk csúcsán legyen. Hiába volt vele közel fél évig bensőséges kapcsolatom, soha nem tudtam, vagy inkább soha nem érdekelt, hogy mit keres, mik a megpróbáltatásai, tervei, álmai, vágyai. Jóval később, amikor Argentínában találkoztam Tonyval, elmondta, hogy az unokatestvére, Monica fiatalon meghalt tüdőrákban.