Y mis dos parejas de los últimos meses en el país: Marita y Mónica. Las dos cantaban en el coro, en ellas mi inconsciente buscaba a Marta y precisamente por eso no me siento orgulloso del trato que tuve con ellas. Marita, una chica experimentad con la que aprendí mucho de los que esperan, en todo sentido, las mujeres y que finalmente, por capricho y a instancias de Tony la “cambié” (literalmente) por Mónica, su prima. Una muchacha muy bonita, con cara angelical siguiendo las normas de una belleza argentina, de tez clara, pero cabello castaño oscuro largo, ondulado y ojos del mismo color. Mónica era una chica con muchísimos problemas y conflictos internos de los que, por mi egocentrismo, nunca me interesé en averiguar el motivo. No solo cantaba en el coro, sino que nos acompañaba en todos los ensayos y actividades del pequeño grupo, pero, excepto tocar partes más fáciles en la flauta dulce, prácticamente sin participar activamente, tal vez porque sus talentos musicales eran limitados, o porque era tan baja su autoestima que nunca se atrevía a más que cantar en un conjunto donde podría pasar desapercibida Algo de tristeza escondía siempre detrás de su sonrisa, de alguna forma era parte del grupo pero, seguramente también por la sombra de su hermano mayor, Carlos Nuñez, pianista reconocido y luego integrante pilar de Les Luthiers, (el primo de Tony) quien además fue mi antecesor en el coro como responsable de la cuerda de tenores, hoy tengo la certeza que se había autoconvencido de que en este ámbito musical tan nuestro, nunca podría aspirar a estar a las alturas de su hermano ni tampoco de nuestro grupo. A pesar de tener una relación íntima con ella durante casi medio año, nunca supe, mejor dicho, nunca me interesó saber a qué se dedicaba, cuáles eran sus planes, sueños, aspiraciones. Mucho tiempo después, cuando me encontré con Tony en la Argentina, él me contó que su prima Mónica había fallecido joven enferma de cáncer de pulmón. Definitivamente, y esto lo confieso con pena como un homenaje ella, a Mónica también la usé como salvavidas para mantenerme a flote en el transcurso de ese último año hasta subirme al Eugenio C, el barco que me iba a transportar, a Europa para comenzar una nueva vida.

És a két partnerem az elmúlt hónapokból az országban: Marita és Mónica. Mindketten énekeltek a kórusban, bennük a tudattalanom Mártát kereste, és éppen ezért nem vagyok büszke a velük való bánásmódra. Marita, egy tapasztalt lány, akivel sok mindent megtudtam arról, hogy mit várnak el a nők, minden értelemben, és akit végül egy szeszélyből és Tony kérésére „változtattam” (szó szerint) Mónikára, az unokatestvérére. Nagyon csinos lány, angyali arccal, egy argentin szépség mércéit követve, világos bőrszínnel, de hosszú, hullámos sötétbarna hajjal és ugyanolyan színű szemekkel. Monica egy lány volt, sok problémával és belső konfliktussal, aminek az én egocentrizmusom miatt soha nem érdekelt az ok kiderítése.Nemcsak a kórusban énekelt, de elkísért minket a kiscsoport minden próbájára, tevékenységére, de a könnyebb hangfelvételeket leszámítva gyakorlatilag nem vett részt aktívan, talán zenei tehetsége korlátozott volt. vagy mert ő volt. Az önbecsülése olyan alacsony volt, hogy soha többet nem mert énekelni egy olyan csoportban, ahol észrevétlen maradhatott. A mosolya mögött mindig valami szomorúság rejtőzött, valamilyen módon a csoport tagja volt, de minden bizonnyal bátyja, Carlos Nuñez árnyéka miatt is, aki a neves zongoraművész, majd a Les Luthiers (Tony unokatestvére) oszlopos tagja volt, aki egyben az elődöm is volt a kórusban, mint a tenor vonósok felelőse, ma már biztos vagyok benne, hogy meggyőzte magát arról, hogy ezen a zenei területen, amely annyira a miénk, soha nem remélheti, hogy a bátyja vagy a mi csoportunk csúcsán lesz. Hiába volt vele közel fél éve intim kapcsolatom, soha nem tudtam, vagy inkább soha nem érdekelt, hogy mit keres, mik a tervei, álmai, törekvései. Jóval később, amikor Argentínában találkoztam Tonyval, elmondta, hogy az unokatestvére, Monica fiatalon meghalt tüdőrákban.Határozottan – és ezt szomorúan bevallom neki tisztelgésként – Monicát is életmentőként használtam, hogy a felszínen maradjak az elmúlt évben, amíg fel nem szálltam az Eugenio C-re, arra a hajóra, amely Európába szállított. új életet kezdeni.