En otra oportunidad estábamos con Norma en la fila para entrar al cine de la calle Corrientes que creo se llamaba Cine Arte, donde a veces íbamos también con otros amigos a ver las películas de los directores y actores más famosos y “revolucionarios” de esa época, -obras de Fellini, Passolini, Buñuel, Visconti, etc… (películas de las cuales, en su mayoría, lo confieso, entendía poco o nada)- Precisamente el día y la hora cuando a la policía se le ocurrió hacer una razzia en la sala de espectáculos, ya que era el lugar de encuentro de los jóvenes hippies, estudiantes e intelectuales de ideologías de izquierda. Nos pusieron en hileras para identificarnos y cuando nos llegó el turno Norma pasó el “examen” sin dificultades, yo, en cambio, había cometido la tontería de no llevar conmigo mi documento de identidad, además, iba como siempre en ese años, cabello largo y barba incipiente, vaqueros desteñidos y camisa a medias fuera del pantalón. Solo atiné a decirle a Norma que llamara por teléfono a mis padres porque enseguida me metieron en un patrullero junto con otros dos “delincuentes” de mi calaña y me llevaron a la comisaría. Allí el comisario me hizo algunas preguntas y comentarios despectivos sobre mi aspecto y mis estudios y actividades musicales, finalmente me advirtió sobre la condenatoria opinión sobre la Argentina que podría yo provocar en los turistas (¿)? extranjeros. Luego me pusieron en un calabozo junto a un borracho, al principio sentí temor, pero al constatar que él estaba profundamente sumergido en su sueno alcohólico me tranquilicé y pasé la noche despierto sentado en un banco pegado a la pared. Al día siguiente cerca del mediodía me dejaron ir sin antes dirigirme el mismo comisario una sarta de idioteces sobre mi aspecto, mi futuro, compromiso con la sociedad, etc. Al llegar a casa encontré, por supuesto, a mi madre acongojada y a mi padre enojado, ya que él suponía que por esa noche detenido iba a tener antecedentes que me podrían arruinar el futuro, pero finalmente se tranquilizó cuando supo que no me habían sacado fotos ni sacado las huellas digitales. Pero no la saqué tan barata ya que tuve que cortarme el cabello (no del todo y solo esa vez) y arreglarme la barba. Norma lo tomó con humor y creo recordar que aprovechó la charla sobre el incidente para despertarme un poco más de mi inmadurez…sí, esa fue la positiva e invalorable función que ella ejercía en mí durante el corto tiempo que la tuve a mi lado … con finura, elegancia y cariño, casi como sin quererlo, con un tacto natural y femenino que no provocaba en mí personalidad rebelde ningún rechazo ni terquedad, iba enderezando los vericuetos de mis rollos mentales, regando y podando lo brotes de inmadurez, infantilismo, superficialidad y caprichos. Cuando recuerdo a Norma también me viene a la como me llamaba a menudo mi madre a partir de la adolescencia: “Espíritu de contradicción”. El breve lapso de tiempo de nuestra amistad con Norma, ahora lo veo como un oasis en medio de ese mar de contradicciones y lamento profundamente que despareció de mi vida sin dejar ningún rastro. Como sin nunca hubiese existido. Aunque sí, me dejó el legado de haber conocido una persona única y excepcional y que ella siempre se haya comportado conmigo como si la hubiese merecido. Y la convicción que la amistad entre un hombre y una mujer no sólo es posible, sino que es también única e incomparable. Conservo una sola foto de Norma

Egy másik alkalommal Normával sorban álltunk, hogy beléphessünk a Corrientes Street-i moziba, amit azt hiszem, Cine Arte-nak hívtak, ahová néha elmentünk más barátokkal megnézni annak leghíresebb és „forradalmi” rendezőinek és színészeinek filmjeit. idő. , -Fellini, Passolini, Buñuel, Visconti stb... munkái (melyek filmjei, bevallom, többnyire keveset vagy semmit sem értettem) - Pontosan az a nap és óra, amikor a rendőrségnek eszébe jutott razzia az előadóteremben, mivel itt találkoztak fiatal hippik, baloldali ideológiájú értelmiségiek és diákok. Sorokba állítottak minket, hogy azonosítsuk magunkat, és amikor ránk került a sor, Norma minden nehézség nélkül letette a „vizsgát”, én viszont voltam olyan bolond, hogy nem volt nálam az igazolványom, ráadásul rajtam volt. mint azokban az években mindig, hosszú haj, tarló, kifakult farmer és félig kihúzott ing. Normának csak annyit sikerült szólnom, hogy hívják a szüleimet, mert azonnal beültettek egy járőrautóba két másik hozzám hasonló „bűnözővel” együtt, és bevittek a rendőrségre.Ott a biztos feltett néhány kérdést és lekicsinylő megjegyzéseket a megjelenésemmel és a zenei tanulmányaimmal, tevékenységemmel kapcsolatban, végül figyelmeztetett arra az Argentínával kapcsolatos elmarasztaló véleményre, amit a turistákban kiválthatok ()? külföldi. Aztán egy részeggel egy cellába zártak.Először féltem, de amikor rájöttem, hogy mélyen elmerült alkoholista álmában, megnyugodtam és ébren töltöttem az éjszakát a fal melletti padon ülve. Másnap dél körül elengedtek anélkül, hogy előbb ugyanaz a biztos megszólított volna egy csomó idióta dologgal a megjelenésemről, a jövőmről, a társadalom iránti elkötelezettségemről stb. Hazaérve persze anyám zavarodottnak, apám dühösnek találtam, hiszen azt hitte, hogy a fogva tartás éjszakája miatt lesz egy rekordja, ami tönkreteheti a jövőmet, de végül megnyugodott, amikor megtudta, hogy nem készítettek rólam fényképeket, és nem vett ujjlenyomatot sem. De nem vettem olyan olcsón, mert le kellett vágnom a hajam (nem teljesen és csak egyszer), és le kellett vágnom a szakállam.Norma humorral vette a dolgot, és azt hiszem, emlékszem, hogy kihasználta az incidensről szóló beszédet, hogy egy kicsit jobban felébresszen az éretlenségemről... igen, ez volt az a pozitív és felbecsülhetetlen funkció, amit a rövidke alatt gyakorolt ​​bennem. Az idő, amikor mellettem volt... finoman, eleganciával és szeretettel, szinte anélkül, hogy ezt akarnám, természetes és nőies érintéssel, amely nem váltott ki semmilyen elutasítást vagy makacsságot lázadó személyiségemben, kiegyenesedtem a fordulatokon. és mentális tekercsem fordulatai, öntözve és metszve az éretlenség, a gyermekiesség, a felszínesség és a szeszélyek kitöréseit. Amikor Normára emlékszem, az is eszembe jut, amiről anyám gyakran hívott tinédzser koromban: „Az ellentmondás szelleme”. Normával való barátságunk rövid időszakát most egy oázisnak tekintem az ellentmondások tengerének közepén, és nagyon sajnálom, hogy nyom nélkül eltűnt az életemből. Mintha soha nem is létezett volna. Bár igen, azt az örökséget hagyta rám, hogy megismertem egy egyedülálló és kivételes embert, és mindig úgy viselkedett velem, mintha megérdemeltem volna. És az a meggyőződés, hogy férfi és nő barátsága nemcsak lehetséges, hanem egyedülálló és összehasonlíthatatlan is. Normáról csak egy fényképet őrizek