En una oportunidad a Norma se le ocurre la idea de invitarnos a cenar a su taller, a la enferma y a mí. Solicitó a lo médicos y a los padres de la chica el permiso para salir del instituto por algunas horas, lo cuales se lo concedieron. Fuimos en taxi hasta el taller de mi amiga y allí nos esperaba con su plato favorito “pato a la naranja” y una botella de vino. Comimos, charlamos, Norma nos mostró sus pinturas y llegó el momento de devolver a nuestra amiga enferma al instituto. Volvimos, algo chispeados por el vino, también en taxi, que por supuesto pagaba Norma, los tres sentados en el asiento trasero, la enferma en el medio. En un momento determinado, no sé cómo, la enferma apoya su cabeza en mi hombro y la deja allí con los ojos cerrados. Llegamos, el taxista nos ayudó a sacar del baúl la silla de ruedas, la acomodamos en ella la llevamos hasta la entrada donde ya estaba la enfermera esperándonos y nos despedimos emotivamente. Entonces Norma me habló, como siempre, lenta y cariñosamente, sobre el riesgo de un apego de parte de una enferma hacia otra persona, puede llegar a ser asfixiante y despertar en ella ilusiones imposibles de hacer realidad. También agregó que para poder seguir desarrollando una amistad de este tipo más profunda se requiere mucha madurez, equilibrio, emocional y síquico… y también una actitud de desprendimiento de uno mismo. En ningún momento llegó a insinuar que debía cortar algo incipiente con la chica, simplemente me “pintó” un libreto que yo era incapaz de ver, comprender, mucho menos asumir. Pero lo entendí, porque en el taxi yo también me había sentido no solo impresionado o conmovido por su acercamiento, sino también asustado y sin saber cómo reaccionar.

Egy alkalommal Normának az az ötlete támadt, hogy meghívja a pácienst és engem vacsorára a műhelyébe. Engedélyt kért az orvosoktól és a lány szüleitől, hogy néhány órára elhagyhassák az intézetet, amit megadtak. Taxival elmentünk a barátnőm műhelyébe, ahol kedvenc ételével, a „narancskacsával” és egy üveg borral várt minket. Ettünk, beszélgettünk, Norma megmutatta a festményeit és ideje volt visszavinni beteg barátunkat az iskolába. A bortól némileg szikrázva tértünk vissza, szintén taxival, amit természetesen Norma fizetett, mi hárman a hátsó ülésen ültünk, a beteg nő középen. Egy bizonyos pillanatban, nem tudom, hogyan, a beteg a vállamra támasztja a fejét, és csukott szemmel hagyja ott. Megérkeztünk, a taxis segített kiszedni a tolószéket a csomagtartóból, belehelyeztük, bevittük a bejárathoz ahol már várt minket a nővér és érzelmes búcsút vettünk. Aztán Norma, mint mindig, lassan és szeretettel beszélt nekem arról, hogy fennáll a veszélye annak, hogy a páciens egy másik személyhez kötődik, ami fullasztóvá válhat, és felébredhet olyan illúzióiban, amelyeket lehetetlen valóra váltani.Azt is hozzátette, hogy egy ilyen típusú, mélyebb barátság továbbfejlesztéséhez sok érettségre, érzelmi és pszichológiai kiegyensúlyozottságra van szükség... és az önelzárkózás hozzáállására is. Egyetlen ponton nem is utalt arra, hogy valami kezdődőt le kellene vágnom a lánnyal, egyszerűen „lefestett” nekem egy olyan forgatókönyvet, amit képtelen voltam látni, megérteni, még kevésbé feltételezni. De megértettem, mert a taxiban nemcsak lenyűgözött vagy meghatott a közeledése, hanem féltem is, és nem tudtam, hogyan reagáljak.