Norma Norma fue una persona que, lamentablemente, por mi inexperiencia y egocentrismo, en esos años no supe valorar ni estimar como se merecía. Fue una gran amiga, pero conscientemente no supe extraer verdaderos frutos de nuestra relación, relación que ni siquiera me acuerdo como comenzó, ni tampoco porque tuvo un corte, en ese momento, sin secuelas. Luego, a través de los anos, atravesando los velos de mi ignorancia, la figura, la personalidad y el protagonismo que tuvo en mi vida de Norma fue agrandándose, aclarándose y hoy puedo afirmar que en esa etapa hizo más por mí que nadie más. Ella era por lo menos dos años mayor que yo y, por supuesto, mucho más madura, una persona independiente, pintora y vivía sola en un pequeño departamento que funcionaba como taller con un rincón para dormir otro para una pequeña cocina y bano. Seguro que pasamos mucho tiempo juntos, charlando, compartiendo momentos, situaciones, salidas. Era como una hermana mayor que, no sé por qué motivo, no solamente buscaba, sino que disfrutaba de nuestra amistad. Repito, no sé como empezó nuestra relación y tampoco cunado ni como finalizó, tal vez por mi viaje a Hungría, lo cierto es que, en algún momento, desapareció de mi vida para siempre. Durante unos meses antes de mi partida, un grupo formado por Tony, Norma y alguno más del coro íbamos al instituto donde estaban internados aquellos jóvenes que había padecido la epidemia de poliomielitis. Llevábamos algunos instrumentos musicales, flauta dulces, guitarra. Cantábamos, Norma dibujaba para ellos. Un determinado día hubo una especie de “fiesta” no sé por que motivo y fue entonces que concurrimos en mayor cantidad de jóvenes artistas. En el salón principal las enfermeras acomodaron en círculo a los lisiados en sillas de ruedas, o con andadores, dejando un lugar en el centro. Entre los enfermos pusieron también a tres-cuatro acostados en el pulmotor del cual solo sobresalía la cabeza, por medio de un espejito colgado sobre la misma, sujeto a la maquina podían observar lo que sucedía en el medio del círculo. Cantamos, sonó la música y en un momento apareció en el centro una hermosa chica, alumna de la escuela de danzas, y allí, entre los paralíticos comenzó a bailar, sola, como si no hubiese nadie más en el mundo, ni en el mundo pequeño, triste del instituto ni en el sin límites del exterior. Fue una experiencia única, hermosa, mágica. Al finalizar la “fiesta” alguien de nosotros le preguntó a una enfermera con mucho tacto, si ese baile no habría incomodado o entristecido a los enfermos. Ella nos tranquilizó con una sonrisa “Al contrario, para ellos fue un regalo” Entre los enfermos, en una silla de rueda, había una chica de nuestra edad que se apegó a Norma y a mí, a pesar de poder a penas sostener la flauta dulce siempre quería sacar de ella algún sonido, cosa que le costaba mucho no sólo por la debilidad de sus manos sino también por sus pulmones enfermos que apenas podían insuflar en el instrumento el aire requerido.

Szabály Norma olyan ember volt, akit sajnos tapasztalatlanságom és egocentrizmusom miatt azokban az években nem tudtam úgy értékelni vagy becsülni, ahogy megérdemelné. Nagyon jó barát volt, de tudatosan nem tudtam, hogyan lehet kihozni az igazi gyümölcsöt a kapcsolatunkból, egy olyan kapcsolatból, amelyre nem is emlékszem, hogyan kezdődött, és arra sem, hogy miért szakadt meg akkoriban, következmények nélkül. Aztán az évek múlásával, tudatlanságom fátylain áthaladva, Norma alakja, személyisége és életemben betöltött szerepe egyre csak nőtt és világosabb lett, és ma már kijelenthetem, hogy abban a szakaszban többet tett értem, mint bárki más. Legalább két évvel idősebb volt nálam, és persze sokkal érettebb, független ember, festő, és egyedül élt egy kis lakásban, ami műhelyként funkcionált, alvósarokkal és egy kis konyhával és fürdőszobával. Biztosan sok időt töltünk együtt, beszélgetünk, megosztjuk egymással a pillanatokat, helyzeteket, kirándulásokat. Olyan volt, mint egy nővér, aki – nem tudom, mi okból – nem csak kereste, de élvezte is a barátságunkat. Ismétlem, nem tudom, hogyan kezdődött a kapcsolatunk, sem azt, hogy mikor és hogyan ért véget, talán a magyarországi utazásom miatt, az igazság az, hogy valamikor örökre eltűnt az életemből.Néhány hónappal az indulásom előtt egy Tonyból, Normából és néhány másik kórusból álló csoport az intézetbe ment, ahol a gyermekbénulás járványban szenvedő fiatalokat kórházba szállították. Vittünk néhány hangszert, magnót, gitárt. Énekeltünk, Norma rajzolt nekik. Valamelyik nap volt egyfajta „buli”, nem tudom miért, és ekkor vettek részt nagyobb számban fiatal művészek. A főszobában a nővérek tolószékben vagy sétálókkal helyezték el a nyomorékokat körbe, helyet hagyva a központban. A betegek között hármat-négyet is ráhelyeztek a pulmotorra, amelyből csak a fejük állt ki, a gépre erősített, fölé akasztott kis tükör segítségével megfigyelhették, mi történik a kör közepén. Énekeltünk, szólt a zene és egy pillanat alatt egy gyönyörű lány, a tánciskola tanulója jelent meg a központban, és ott, a lebénult emberek között, táncolni kezdett, egyedül, mintha senki más nem lenne a házban. világ, még a világban sem.kis, szomorú iskola vagy a határtalan kint. Egyedi, gyönyörű, varázslatos élmény volt.A „buli” végén egyikünk tapintatosan megkérdezte egy ápolónőt, hogy ez a tánc nem tette volna-e kényelmetlenül vagy szomorúvá a betegeket. Mosolyogva nyugtatott meg minket: „Éppen ellenkezőleg, nekik ez ajándék volt.” A betegek között, kerekesszékben volt egy korunkbeli lány, aki Normához és hozzám kötődött, annak ellenére, hogy alig bírta tartani a magnót, mindig ki akart hozni belőle valami hangot, ami nem csak neki volt nehéz. keze gyengesége miatt, de beteg tüdeje miatt is, amely alig tudta belélegezni a szükséges levegőt a műszerbe.