Al poco tiempo me convertí en el responsable de la cuerda de los tenores, conocí a Tony, del cual cuento en el primer capítulo de “Camino a casa” y a otros, algunas personas positivas y con las que me unió una buena y fructífera amistad y otras que preferí evitar y con las cuales no tuve ningún contacto, más que el canto común. En ese primer año, ensayábamos “Il Festino” de Viadana, madrigales de Monteverdi, Motetes de Bach… y en nuestro primer concierto -donde íbamos finalizábamos con el Aleluya de Haendel y cosechábamos un éxito total- recién cuando ya bajábamos de las gradas entre aplausos me día cuenta que tenía las marcas de mis unas clavadas en la palma de la mano… así fue la impresión cercana al éxtasis, nunca hasta entonces experimentada, que causó en mí la música… Poco a poco fui dejando el violín de lado y en mi vida se iba perfilando el rumbo a la dirección coral. Con algunos amigos elegidos, integrantes del coro y otros músicos invitados armamos el “Conjunto juvenil de música antigua” y todos de común acuerdo me pidieron que fuese su director. Este conjunto duró aprox. año y medio y fue después de mi ruptura con Marta, y tuvimos algunas presentaciones a una de las cuales invitamos al maestro Russo. al final del concierto no se mostró decepcionado, pero me dijo… “Deberías estudiar a dirigir”. En definitiva, le hice caso y, poco tiempo después, me fui a Hungría con un pedido de beca de perfeccionamiento en Dirección Coral. En este período de tres años, entre el último del conservatorio, la decepción y el fracaso de mi relación con Marta y finalmente mi viaje a Hungría en el 1971, tuve alguno compañeros coreutas con los cuales establecí una relación más estrecha.

Nem sokkal azután, hogy felelős lettem a tenorhúrokért, találkoztam Tonyval, akiről a „Hazaút” első fejezetében mesélek, és másokkal, néhány pozitív emberrel, akikkel jó és gyümölcsöző barátságot kötöttem, és olyanokkal, akiket inkább elkerültem. és amivel a közös éneklésen kívül nem volt kapcsolatom. Az első évben próbáltuk Viadana Il Festino-ját, Monteverdi madrigáljait, Bach Motettáit... és az első koncertünkön - ahol elmentünk Händel Halleluja című művével értünk véget és teljes sikert arattunk - csak akkor, amikor már jöttünk. Le a lelátóról taps kíséretében Egy nap rájöttem, hogy a köröm nyomai beleragadtak a tenyerembe... ez volt az extázishoz közeli, soha nem tapasztalt benyomás, amit a zene keltett bennem... Apránként félretettem a hegedűt, és a kórusvezetés felé kezdett formálódni az életem. Néhány kiválasztott baráttal, a kórus tagjaival és más meghívott zenészekkel összeállítottuk a „Régizenei Ifjúsági Együttest”, és mindenki közös megegyezéssel engem kért fel igazgatónak. Ez a szett kb. másfél év, és azután történt, hogy szakítottam Martával, és volt néhány előadásunk, amelyek közül az egyikre meghívtuk Maestro Russót.A koncert végén nem tűnt csalódottnak, de azt mondta... "Tanulnod kellene karmesterséget." Egyszóval, meghallgattam, és nem sokkal később Magyarországra mentem egy ösztöndíjkéréssel a kórusvezetés fejlesztésére. Ebben a három éves időszakban, a konzervatórium utolsó időszaka, a Mártával való kapcsolatom csalódása és kudarca és végül az 1971-es magyarországi utazásom között volt néhány kórustársam, akikkel szorosabbra fűztem a kapcsolatot.