Recuerdo también, por supuesto a partir de mis experiencias y punto de vista, en qué mo-mento culminó la ruptura final de Luis y mi padre. La relación entre ellos que se fue distan-ciando durante algunos años, hasta llegar a quebrarse definitivamente, luego tuvo que pasar más de medio siglo para poder volver a unirse, en un proceso de reconciliación elaborada solo por Luis, ya que mi padre hacía tiempo que había fallecido. Ante mis ojos, en mi historia, ya que seguramente mis hermanos sabrían de otros hechos que yo no, el comienzo del fin fue cuando terminó la primaria en la escuela San José. A la salida de clases, al lado del portón por donde se iba vaciando el establecimiento, estaban plantados dos muchachos que repartían un panfleto informativo para ingresar y continuar los estudios secundarios en el Colegio Militar. Recuerdo la imagen cuando le entregaron el folleto a Luis, que justo entonces terminaba su sexto grado, último de la primaria. Este folleto llegó a manos de mi padre, o tal vez él ya lo sabía por su cuenta, y con mi madre decidieron que mi hermano tenía las calificaciones suficientemente altas para el ingreso, es más, para ganarse una beca, ya que la cuota del Colegio Militar no era baja, no la habrían podido costear. Luis aprobó el examen y pudo ingresar como alumno becado, lo que lo eximía del pago por sus estudios. El hecho de que Luis fuese alumno del colegio militar fue enseguida motivo de orgullo para la familia, principalmente para mi padre, porque el fundador de dicho colegio fue Czetz János, (Juan Czetz) un soldado húngaro emigrado a la Argentina en la segunda mitad del siglo XIX, luego de las luchas de independentistas que inundaban Europa. Luis venía a casa solo los fines de semana, en vacaciones y en las fiestas. Los domingos íbamos a misa a la capilla del colegio, todos orgullosos de él, yo con un poco o mucho de envidia porque ya sabía bien que lo militar no era un proyecto para mí, sino todo lo opuesto, el violín o el ballet.

Arra is emlékszem, persze tapasztalataimból és szemszögből, amikor Luis és apám között a végső szakítás tetőzött. A köztük lévő kapcsolat, amely néhány éven keresztül szétesett, végül megromlott, majd több mint fél évszázadot kellett eltöltenie, mire újra össze tudtak jönni, a megbékélési folyamatban, amelyet csak Luis dolgozott ki, hiszen apám volt az. elhunyt. A szemem előtt, az én történetemben, mivel biztosan tudnának a testvéreim olyan eseményekről, amelyeket én nem, a vég kezdete az volt, amikor elvégezte az általános iskolát a San José-i iskolában. Az órák végén a kapu mellett, amelyen keresztül a létesítményt kiürítették, két fiú állt, akik egy tájékoztató füzetet osztogattak a Katonai Főiskola középiskolai tanulmányaira való belépéshez és továbbtanuláshoz. Emlékszem arra a képre, amikor a brosúrát Luisnak adták, aki éppen a hatodik osztályát, az általános iskola utolsó osztályát végezte. Ez a prospektus apám kezébe került, vagy talán már ő is tudott róla, és anyámmal úgy döntöttek, hogy a bátyámnak elég magas osztályzata van ahhoz, hogy bekerüljön, sőt, ösztöndíjat keressen, mivel a Colegio díja A katonaság nem volt alacsony, nem engedhették volna meg maguknak.Luis sikeres vizsgát tett, és ösztöndíjasként jelentkezhetett, ami felmentette a tanulmányaiért járó fizetés alól. Az a tény, hogy Luis a katonai iskola tanulója volt, azonnal büszkeség volt a családban, főleg édesapámban, mert az iskola alapítója Czetz János (Juan Czetz) egy magyar katona volt, aki a másodikban Argentínába emigrált. század felében, az Európát elárasztó függetlenségi harcok után. Luis csak hétvégén, vakáción és bulikon jött haza. Vasárnaponként az iskola kápolnájába mentünk misére, mindannyian büszkék voltunk rá, én kis-nagy irigységgel, mert már tudtam, hogy a katonaság nem egy projekt számomra, hanem éppen ellenkezőleg, a hegedű vagy a balett.